Tisztelt Miniszterelnök Úr! Eminenciás Bíboros Úr! Excellenciás Érsek Úr, Püspök Urak! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt vendégeink!

Az élet ünnepnapok nélkül olyan, mint a hosszú út vendégfogadó nélkül – így gondolták az ókori görögök, és nekünk sincs okunk ezt másként gondolni.

A mai ünnepi találkozásunkon egy közösen megtett útra, a közösen megélt, átélt és alakított elmúlt harminc esztendőre tekintünk vissza azért, hogy számba vegyük az eltelt időt, az elvégzett munkát – de legfőképpen azért, hogy hálát adjunk a Történelem Urának ezért az időért, hálát adjunk azért, hogy ma is együtt lehetünk.

Tisztelettel üdvözlöm keresztény értelmiségünk jeles képviselőit az Országházban. Megkülönböztetett örömmel köszöntöm külhonból érkezett vendégeinket ebben az épületben, amelyről a nemzeti összetartozásunknak 2010-ben történt közjogi megerősítése óta méltán mondhatjuk, hogy több, mint a törvényhozás helye, ismét a Nemzet Háza lett a nagyvilágban élő minden magyar számára.

Itt, a Szent Korona közelségében különösképpen átérezhető mindannyiunk számára az írástudói küldetés és a politikusi szolgálat azonos tőről fakadó lényege: a felelősség a magyarság és általunk vezetett közösségei iránt.

Nemzetünkkel szemben mindannyian a legszigorúbb felelősséget viseljük, egy olyan felelősséget, amely alól nincs kimentés, nincs enyhítő körülmény – csak a történelem által hitelesített eredmény számít.

Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége a legmegfelelőbb helyszínen ünnepli fennállásának harmincadik esztendejét. Isten hozta Önöket!

Tisztelt Kongresszus!

Egy házigazda által elmondandó ünnepi köszöntőnek van néhány műfaji alapszabálya.
Az egyik, hogy ne legyen túl hosszú, a másik, hogy ne vegye el a vendégek kenyerét, azaz mondandóját, a harmadik pedig az, hogy mindenképpen tartalmazzon legalább egy jókívánságot.

Nos, ami a harmadik követelményt illeti: hadd hivatkozzam

Németh Lászlóra aki 1943-ban, a következő szavakkal kezdte szárszói előadását: „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt ’bennszülött’-té ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában?”.

Az én mai jókívánságom önmagunk s – ezen belül – keresztény értelmiségünk számára az, hogy 2043-ban mindannyian elmondhassuk: annak, aki a magyarság legújabbkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy ez a nemzet fél évszázad alatt miként emelkedett ki a neki szánt bennszülötti sorsból, és miként lett végre ura a tulajdon országának.

Ha a Jóisten megadja nekünk ezen jókívánságunk beteljesülését, akkor elmondhatjuk, hogy életünk során nem dolgoztunk hiába.
Nem volt hiábavaló a közös erőfeszítésünk, amikor harminc esztendővel ezelőtt kimenekítettük Magyarországot a kommunizmus összeomló romjai alól, nem volt hiábavaló, hogy a kommunizmus rendszerének 1990-ben történt demokratikus lezárását követően, húsz esztendőnyi útkeresés után, 2010-ben – ugyancsak demokratikus módon – lezártuk a posztkommunizmus korszakát is, és megkezdtük az alávetett és kizsákmányolt bennszülötti állapotból való kilábalás programjának végrehajtását.

A már megidézett Németh László – akinek a keresztény értelmiségre vonatkozó eszményképe napjainkban is példát, mércét és erőt adhat minden felelős írástudónknak – úgy vélte, hogy a magyarság XX. századi balsorsának legmélyebb oka az volt, hogy a világhistória órája gyorsabban járt, mint a miénk.

Mire a magyarság az országában kiérlelt volna valamit, a külvilágban kaszára érett a kor, és hullott minden.
A középkor óta a magyarság soha nem volt rest megváltani önmagát a bennszülötti létből, de mindig függött fölötte valamiféle különös külső végzet, amely sohasem engedte, hogy amit a maga javára elkezdett, be is fejezhesse.
Ez ellen egy védelem van – mondta Németh László: ha a belső nemzeti folyamatokat, amennyire lehet, függetleníteni tudjuk, nem a kor eszméitől, hanem a kor beavatkozásaitól.

Nos, kedves Barátaink, jókívánság mellé jó hírrel is szolgálhatok: az elmúlt kilenc esztendőben közösen elvégzett munkánknak köszönhetően esély van arra, hogy az előttünk álló időben a világhistória órája nem bizonyul gyorsabbnak mint a miénk, sőt – köszönhetően a magyarok erőfeszítésének és a kormány politikai teljesítményének is – vannak arra utaló jelek, hogy a világórát Európában egyre többen a magyar időhöz igazítják vagy fogják igazítani.

Mindezek okán, kellő szerénységgel és a szükséges önbizalommal mondjuk ki: együtt megtörjük a balsorsot, közösen lerázzuk magunkról a történelmi fátumot, sikerre visszük és beteljesítjük az ország és a nemzet 2010-ben elkezdett emelkedését, a XXI. század közepére végleg kiváltjuk magunkat a mások által nekünk szánt bennszülötti sorsból, és ebben ezúttal semmilyen ellenérdekelt erő nem tud bennünket megakadályozni.

Keresztény elkötelezettségű értelmiségünknek köszönjük, hogy megtanít arra, miként olvassuk az idők jeleit, hogy mindig különbséget tudjuk tenni a Jó és Rossz, a Hűség és Hűtlenség, az Erény és a Bűn között.

Ma a legnagyobb ellenfeleink az erényekkel szemben álló bűnök és mindazok, akik a bűn szolgálatában állnak: a bölcsességgel szemben álló tudatlanság, és azok terjesztői, a bátorsággal szemben álló gyávaság és azok ideológusai, az igazságossággal szemben álló igazságtalanság és azok haszonélvezői, a mértékletességgel szemben álló mértéktelenség és azok hirdetői.

Arra kérem Önöket, hogy miként a múltban, úgy a jövőben is segítsék a felelős magyar politikát, hogy közös történelmi céljaink felé tartani tudja a jó irányt.

Nagy küzdelemben állunk, és a győzelem feltétele, hogy nagy ellenfél ellen (amely alatt nem a mai itthoni ellenzék értendő) nagy lelket tudjunk növeszteni.

Ez csak Önökkel együtt sikerülhet!

Isten éltesse a harminc esztendős Keresztény Értelmiségiek Szövetségét! Szellemi és lelki erőt gyarapító együttlétet kívánok Önöknek a mai napra!