Visegrádi négyek konferencia
Vadász terem
Tisztelt Konferencia!
Isten hozta Önöket az Országházban! Megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm lengyel, cseh és szlovák vendégeinket mai eszmecserénken.
A megkülönböztetettség nem pusztán az udvariasságból fakad, hanem abból a történelmi sorsközösségből, amely nekünk, magyaroknak, lengyeleknek, cseheknek és szlovákoknak, azaz a visegrádi négyek nemzeteinek évszázadok óta megadatik.
Ez az egyre pontosabban felismert és tudatosuló sorsközösség mindannyiunkat megkülönböztet Európában, és együttműködésünk fennmaradása és erősödése esetén mindannyiunk érdekérvényesítési erejét gyarapíthatja.
Nem véletlen tehát, hogy Európán belül és kívül egyaránt vannak, akik napjainkban is ellenérdekeltek a térség népeinek együttműködésében.
Nem volt ez másként a XX. század második felében sem, azaz abban az időszakban sem, amely a mai konferenciánk tárgyát képezi. Akkor is léteztek Európán belüli és kívüli politikai erők, amelyek abban voltak érdekeltek, hogy Közép-Európa országai ne adhassák össze erejüket, ne teremthessenek semmiféle alternatívát azzal az uralmi szerkezettel szemben, amit 1947 után kétpólusú világrendnek neveztek.
Abban a világrendben Kelet-Közép-Európát, és benne országainkat katonai túlerővel több mint négy évtizedig tartóan a kommunizmus uralma alá hajtották, mely uralom a fegyverek elnyomó erején kívül az úgynevezett dialektikus és történelmi materializmuson alapuló valóságtagadásból és az internacionalista alapú nemzettagadásból épült fel.
1956-ban, 1968-ban és 1980-ban és ’81-ben Közép-Európa nemzetei három kísérletet tettek arra, hogy kitörjenek ebből a rendszerből, hogy életüket az ideológiák helyett ismét a valóságra alapozva szervezhessék újra, a nemzeti öntudatuk, önbecsülésük és önrendelkezésük szerint.
Az Önök előtt álló izgalmas írástudói, történészi feladat feltárni ezen három XX. századi közép-európai szabadságharc geopolitikai, társadalmi, gazdasági és kulturális feltételrendszerének ma még nem ismert részleteit, összefüggéseit, sajátosságait és kölcsönhatásait, történelmi előzményét és utóhatását.
Bízom benne, hogy mindehhez a mai konferencia is hozzá fog járulni.
1956, 1968 és 1980-81 azonban a mai közép-európai politikai osztály számára is izgalmas kérdést jelent, nevezetesen, hogy történelmileg lehet-e kétszer ugyanabba a folyóba lépni; azaz a XXI. században előttünk álló időkben ismét eluralhatja-e életünket az idegen fegyverek árnyékában szárbaszökkenő valóságtagadó ideológia és a nemzeti elvet tagadó internacionalizmus – vagy talán pontosabb lenne szupranacionalizmusról beszélni.
A történelem ugyanis minden ellenkező híresztelés dacára – tisztelt Hölgyeim és Uraim – nem ért véget. A XX. századi régi uralmi ideológiákat, nyelvezeteket és technikákat újak váltják fel: a kétpólusú világrend realitását az egypólusú világrend víziója váltja fel, a „nemzetközi békeharc” nyomába a „terrorellenes nemzetközi harc” lép, az „osztályharcból” „korrupció elleni harc” lesz, a marxista dialektika pedig átadja helyét a politikai korrektségnek, de a lényeg a nemzetközi politikában ugyanaz marad: törekvés arra, hogy az erősek maguk alá rendeljék a gyengébbeket.
Ha a XXI. századi világpolitikában Közép-Európa nem akar gyengének bizonyulni, ha nem elégszik meg csupán azzal a komfortfokozat-emelkedéssel, amit egy keleti birodalom nyugati határvidékéből a transzatlanti birodalom keleti perifériájává történő előrelépés hozott magával, ha tehát egyenrangú szereplője kíván lenni az európai jövő alakításának, akkor szabadság-törekvéseinket együttesen kell képviselnünk. Külön-külön lehetünk heroikusak – mint voltak a magyarok 1956-ban, a csehek és szlovákok 1968-ban, a lengyelek az 1981. december 13-át megelőző majd másfél esztendőben –, de eredményesek csak közösen lehetünk.
Közép-Európa a XX. század második felében lezajlott rendszerellenes szabadságharcainak azonban nemcsak a térségünk, hanem egész Európa számára is van érvényes üzenete: a valóság tagadására és a nemzeti önrendelkezés igényének elfojtására épülő politikai berendezkedések tartósan nem életképesek, mert nem lehet a népeket hosszú ideig a hazugság elfogadására és a nemzeti önazonosság feladására kényszeríteni, mert az ilyen élet nem emberhez méltó.
Az 1956-ban, az 1968-ban és az 1981-ben legyőzetve is győztesnek bizonyuló közép-európai szabadságküzdelmek ereje ebben az üzenetben rejlik.
Mindannyiunk esélye, hogy erőt merítsünk ebből az üzenetből, és mindannyiunk kötelessége, hogy továbbadjuk ezt az üzenetet. Eredményes tanácskozást és kellemes együttlétet kívánok Önöknek!
Isten hozta Önöket az Országházban! Megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm lengyel, cseh és szlovák vendégeinket mai eszmecserénken.
A megkülönböztetettség nem pusztán az udvariasságból fakad, hanem abból a történelmi sorsközösségből, amely nekünk, magyaroknak, lengyeleknek, cseheknek és szlovákoknak, azaz a visegrádi négyek nemzeteinek évszázadok óta megadatik.
Ez az egyre pontosabban felismert és tudatosuló sorsközösség mindannyiunkat megkülönböztet Európában, és együttműködésünk fennmaradása és erősödése esetén mindannyiunk érdekérvényesítési erejét gyarapíthatja.
Nem véletlen tehát, hogy Európán belül és kívül egyaránt vannak, akik napjainkban is ellenérdekeltek a térség népeinek együttműködésében.
Nem volt ez másként a XX. század második felében sem, azaz abban az időszakban sem, amely a mai konferenciánk tárgyát képezi. Akkor is léteztek Európán belüli és kívüli politikai erők, amelyek abban voltak érdekeltek, hogy Közép-Európa országai ne adhassák össze erejüket, ne teremthessenek semmiféle alternatívát azzal az uralmi szerkezettel szemben, amit 1947 után kétpólusú világrendnek neveztek.
Abban a világrendben Kelet-Közép-Európát, és benne országainkat katonai túlerővel több mint négy évtizedig tartóan a kommunizmus uralma alá hajtották, mely uralom a fegyverek elnyomó erején kívül az úgynevezett dialektikus és történelmi materializmuson alapuló valóságtagadásból és az internacionalista alapú nemzettagadásból épült fel.
1956-ban, 1968-ban és 1980-ban és ’81-ben Közép-Európa nemzetei három kísérletet tettek arra, hogy kitörjenek ebből a rendszerből, hogy életüket az ideológiák helyett ismét a valóságra alapozva szervezhessék újra, a nemzeti öntudatuk, önbecsülésük és önrendelkezésük szerint.
Az Önök előtt álló izgalmas írástudói, történészi feladat feltárni ezen három XX. századi közép-európai szabadságharc geopolitikai, társadalmi, gazdasági és kulturális feltételrendszerének ma még nem ismert részleteit, összefüggéseit, sajátosságait és kölcsönhatásait, történelmi előzményét és utóhatását.
Bízom benne, hogy mindehhez a mai konferencia is hozzá fog járulni.
1956, 1968 és 1980-81 azonban a mai közép-európai politikai osztály számára is izgalmas kérdést jelent, nevezetesen, hogy történelmileg lehet-e kétszer ugyanabba a folyóba lépni; azaz a XXI. században előttünk álló időkben ismét eluralhatja-e életünket az idegen fegyverek árnyékában szárbaszökkenő valóságtagadó ideológia és a nemzeti elvet tagadó internacionalizmus – vagy talán pontosabb lenne szupranacionalizmusról beszélni.
A történelem ugyanis minden ellenkező híresztelés dacára – tisztelt Hölgyeim és Uraim – nem ért véget. A XX. századi régi uralmi ideológiákat, nyelvezeteket és technikákat újak váltják fel: a kétpólusú világrend realitását az egypólusú világrend víziója váltja fel, a „nemzetközi békeharc” nyomába a „terrorellenes nemzetközi harc” lép, az „osztályharcból” „korrupció elleni harc” lesz, a marxista dialektika pedig átadja helyét a politikai korrektségnek, de a lényeg a nemzetközi politikában ugyanaz marad: törekvés arra, hogy az erősek maguk alá rendeljék a gyengébbeket.
Ha a XXI. századi világpolitikában Közép-Európa nem akar gyengének bizonyulni, ha nem elégszik meg csupán azzal a komfortfokozat-emelkedéssel, amit egy keleti birodalom nyugati határvidékéből a transzatlanti birodalom keleti perifériájává történő előrelépés hozott magával, ha tehát egyenrangú szereplője kíván lenni az európai jövő alakításának, akkor szabadság-törekvéseinket együttesen kell képviselnünk. Külön-külön lehetünk heroikusak – mint voltak a magyarok 1956-ban, a csehek és szlovákok 1968-ban, a lengyelek az 1981. december 13-át megelőző majd másfél esztendőben –, de eredményesek csak közösen lehetünk.
Közép-Európa a XX. század második felében lezajlott rendszerellenes szabadságharcainak azonban nemcsak a térségünk, hanem egész Európa számára is van érvényes üzenete: a valóság tagadására és a nemzeti önrendelkezés igényének elfojtására épülő politikai berendezkedések tartósan nem életképesek, mert nem lehet a népeket hosszú ideig a hazugság elfogadására és a nemzeti önazonosság feladására kényszeríteni, mert az ilyen élet nem emberhez méltó.
Az 1956-ban, az 1968-ban és az 1981-ben legyőzetve is győztesnek bizonyuló közép-európai szabadságküzdelmek ereje ebben az üzenetben rejlik.
Mindannyiunk esélye, hogy erőt merítsünk ebből az üzenetből, és mindannyiunk kötelessége, hogy továbbadjuk ezt az üzenetet. Eredményes tanácskozást és kellemes együttlétet kívánok Önöknek!
Sajtóiroda
2018. május 25.