Excellenciás Érsek Urak, Főtisztelendő és Főtiszteletű Püspök Urak!
Honfitársaim, Tisztelt Ünneplő Közösség!

A Gondviselés nagy ajándéka, hogy a mai napon mindannyian – katolikusok, reformátusok, evangélikusok és unitáriusok, egyháziak és világiak, magyarok, románok és németek – itt lehetünk e templomban, melynek falai Mátyás királynak a középkori katolikus magyar királyaink lelki üdvéért felajánlott adományaiból emeltettek, és amely falak között 450 esztendővel ezelőtt a protestáns Erdély országgyűlése új fejezetet nyitott Európa keresztény kultúrtörténetében.

A világról szóló emberi tudás fejlődéstörténetében a különböző korszakok leírása mindig több könyvtárnyi irodalmat igényel, ám vannak kegyelmi állapotok, amikor egy korszakváltás, egy új fejezet megnyitása akár egyetlen gondolatban, egyetlen mondatban is megfogalmazható.
Az 1568-as tordai országgyűlés ma felidézett és ünnepelt vallásügyi törvényének korszakváltó ereje ebben az egy mondatban összpontosul: „a hit Isten ajándéka”. De itt nem valami tudományos felfedezésről, vagy egy adott kor kollektív tapasztalataiból származó közmeggyőződésről van szó, hanem egy olyan felismerésről, mely mindig is benne volt az emberi bölcsességben, csak a reformáció előtti századok egyház- és államfejlődésének hordaléka fokozatosan betemette azt.

Csak hiányzott az a helyzet, melyben erre a felismerésre elementárisan szüksége volt egy közösségnek, és hiányoztak azok az emberek, akikben a tisztánlátás, az alázat, a bátorság és az értelmi képesség együtt volt meg ennek a mondatnak a kimondásához. E mondat a régmúltban, egészen pontosan a Szentírásban gyökerezik, de azáltal, hogy az erdélyi országgyűlés a világon első alkalommal ezt a mondatot törvénybe foglalta, és ezáltal közjogi erőt is adott neki, megalapozta azon korszakváltást, melynek nyomán a közösség számára a hit megvallása és annak módja többé már nem világi vagy egyházi hatalmasságok által parancsolt kötelezettség, hanem a közösség által választható és megélhető szabadság lett.

Az 1568-as tordai vallásügyi törvény mindezért kultúrtörténeti és jogtörténeti fordulópont a magyar és az európai szellemi fejlődés azon útján, amelyen a későbbi évszázadokban minden ember számára egyéni jogként is kiteljesedhetett a közhatalom által biztosított vallás- és lelkiismereti szabadság.

Mindezek miatt a mai napon a magyar állam nevében büszkeséggel és hálával hajtok főt az 1568-os erdélyi országgyűlés történelmi teljesítménye előtt, és köszönettel teszek eleget azon felkérésüknek, hogy Budapesten az Országgyűlésben kezdeményezzem történelmi elődünk, az erdélyi országgyűlés vallásbékét kimondó tordai határozata emlékének megörökítését.

Tisztelt Emlékező Közösség!

A középkorból az újkorba vezető XVI. században a közép-európaiság ismérve ugyanaz volt, mint napjainkban: ami Keletről Nyugatnak, Nyugatról pedig Keletnek látszott, nos az a valami volt Közép-Európa. Nem pusztán egy többé-kevésbé jól behatárolható földrajzi tér, Erdélytől Lengyelországig és a Baltikumtól Szlavóniáig, hanem egy sajátos gondolkodásmód, egy sajátos életösztön és életerő is. Ez a sajátosság abban az etnikai, nyelvi, kulturális és felekezeti sokszínűségben rejlett, amelyet valójában sem a Kelet, sem a Nyugat soha nem tudott – és talán nem is akart – megérteni és tisztelni, ehelyett Közép-Európát mindkét égtáj birodalmai mindig a maguk képmására akarták gyúrni.

Az európai kereszténység évszázados védelmében a nyugati birodalmak által cserbenhagyott középkori katolikus magyar állam egy keleti birodalom túlerejével szemben 1526-ban a mohácsi csatatéren megroppant, majd három részre esett szét. Az ezen csapás súlya alatt bűntudatot érző és lelki megújulásra vágyó magyarság kilenc tizede az 1517-ben indult reformáció hatására néhány évtized alatt protestánssá vált az egész Kárpát-medencében. A maival lényegében megegyező felekezeti viszonyok majd csak az ellenreformáció részben sikeres lezárultával alakulnak ki. Ilyen körülmények között jött létre és erősödött meg az Erdélyi Fejedelemség, melynek sorsában – mint cseppben a tenger – élesen tükröződött a tágabb közép-európai sors: geopolitikai helyzetét tekintve nagyhatalmi érdekek ütközőpontjában és örökös fenyegetettségben, államhatalmi állapotában korlátozott cselekvőképességgel, társadalmában az újkori nemzeti öntudat és a szociális igazságosság iránti igény szívhangjainak korai dobbanásait hallatva, gazdaságilag pedig a saját erőforrásai fölötti rendelkezési jogokért való folytonos küzdésben. A kötelező kegyelet okán is megemlékezve a gályarabságra vetett prédikátorok, a kassai vértanuk vagy más, a hitük miatt szenvedők áldozatáról, mégis jegyezzük itt meg, hogy a reformáció németországi és nyugat-európai szellemi küzdelmeinek, útkereső próbálkozásainak folyamatát és következményeit – köztük a véres belháborúkba is torkolló erőszakos konfliktusokat – figyelemmel kísérő, és azokra rezonáló közép-európai – elsősorban nemesi származású – elit jóvoltából egész térségünkre a vallási türelem gyakorlása volt inkább jellemző. Ez is egy olyan korszak volt a történelmünkben, amikor a közép-európai térség népei nem csupán ott voltak az általános európai fejlemények fősodrában, de nyugati kortársaikhoz képest előbbre mutató válaszokat is tudtak adni a konkrét idő adta kihívásra.

A János Zsigmond fejedelem által összehívott és jogalkotó munkájában Dávid Ferenc unitárius hittudós által segített erdélyi országgyűlés vallásbékét kimondó tordai határozata valamint az ezt követő politikai gyakorlat – mint közösségi teljesítmény – nemcsak magyar eredmény, hanem a korabeli közép-európai életösztön és életerő világraszóló és világnak szóló megnyilvánulása is.

A protestáns erdélyi állam az országgyűlésének tordai határozatával megteremtette a keleti és nyugati birodalmak harapófogójában szorongatott ország belső békéjét és vallási nyugalmát egy olyan korszakban, amikor Európa nyugati felében a hitviták lezárásának még hosszú ideig csak olyan két megoldását tudták elfogadni, melyek mindegyike a más hitűek kirekesztésén alapult: vagy az eretnekként megbélyegzettek fegyverrel történő – úgymond – megtérítését, akár kiirtását, vagy a cuius regio, eius religio elvének kompromisszumos gyakorlatba ültetését, melynek révén a világi hatalom a pillanatnyi erőviszonyok szerint nyert jogot a lelkek feletti uralom fenntartására.

Azzal, hogy az 1568-as erdélyi országgyűlés közjogi erőt biztosított annak az evangéliumi alapelvnek, mely szerint a hit Isten ajándéka, azzal, hogy a különböző dogmatikai alapokon álló felek kölcsönösen elfogadták a mások eltérő meggyőződését az övékével azonos rangú hitként, nemcsak évszázadokkal előzték meg korukat, de egy felemelő példát is mutattak számunkra, mai törvényhozók számára, hogy a konfliktusaink megoldásában az igazsághoz vezető legrövidebb utat az érdekek kompromisszumainak bonyolult és néha törékeny kimódolása helyett bátrabban kereshetnénk Isten Igéjében.

Erdélyi törvényalkotó elődeink két vonatkozásban nem léptek túl a XVI. századi európai korszellem meghatározta korlátokon: társadalomtörténeti okokból a vallásszabadság jogát nem egyéni, hanem olyan közösségi jogként értelmezték, amelynek egyháztörténeti okokból alapvetően csak a nyugati – a katolikus és a protestáns – egyházak lehettek a letéteményesei. Ez utóbbiból fakadóan a korabeli Erdély lakosságának negyedét kitevő románság görögkeleti vallása államhatalmi szempontból nem bevett vallásnak, nem recepta religionak, hanem csak tűrt vallásnak, tolerata religionak minősült, hasonlóan az Erdélyben élő örmények és a zsidók vallásához. Ezen különbségtétel ellenére a tordai törvény szellemében az Erdélyi Fejedelemség nem akadályozta a görögkeleti felekezetű román közösséget vallásának zavartalan gyakorlásában. Az erdélyi görögkeleti egyházban ebben az időszakban kezdte felváltani az ógörög és szláv nyelveket a román nyelv, az erdélyi reformáció teremtette kedvező feltételek hatására erre az időszakra tehető a latin betűs román vallási és irodalmi nyelv kialakulása, és ezáltal a modern román nemzeti öntudat megalapozása.

Európában csak a katolikusok és protestánsok közötti harminc éves vallásháborút 1648-ban lezáró vesztfáliai béke – melynek az Erdélyi Fejedelemség is önálló aláírója volt – teremtett olyan jogilag is szavatolt felekezetközi békét, amelyhez hasonló Erdélyben már 1568-ban megvalósult.

Az Emberi és Polgári Jogok francia nyilatkozata csak 1789-ben utalt a vallásszabadságra, mint egyéni jogra, majd az Egyesült Nemzetek Szövetsége csak az 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában teljesítette ki és szavatolta elvileg minden ember számára a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság egyéni jogát.

Mindezen jogtörténeti fejlődés eszmei előzménye azonban a tordai országgyűlés közösségi vallásszabadságot kimondó törvénye, amelyre a mai napon emlékezünk.

Tisztelt Cselekvő Közösség!

A magyarokat és a románokat a történelem során sok minden szembe fordította egymással, de van két olyan kötőanyag, ami a XXI. században erősebbnek bizonyulhat mindannál, ami korábban szétválasztott bennünket: az egyik a keresztény hitünk, a másik pedig maga Erdély, az a közép-európai föld és sors, amelyet az idők során a magyarok és a románok mindig egyaránt sajátjuknak éreztek, függetlenül attól, hogy éppen számbeli többségben vagy kisebbségben éltek-e benne.

Ennek szellemében tegyük fel a kérdést: a tordai örökség XXI. századi őrzőiként mi, mai magyarok, románok és a többi sorstársaink mit tehetünk annak érdekében, hogy megőrizzük közös örökségünk eszményét? Mit tehetünk annak érdekében, hogy országainkat és szülőföldünket megőrizhessük egy olyan helynek, ahol mindannyiunk utódai, gyermekei és unokái embereknek járó méltósággal élhetnek biztonságos életet, nemzeti és felekezeti békében és tiszteletben, olyan gazdasági jólétben, amely mindenekelőtt a saját szellemi, természeti és anyagi javainkon és a saját értékteremtő munkánkon alapul?

Mindezek érdekében a globalizáció, a digitalizáció és a robotizáció századában korábban nem tapasztalt kihívások elé nézünk, amelyek próbára teszik egyéni és közösségi erőinket. Keresztényként való helytállásunk egyik előfeltétele minden bizonnyal az a felismerés lehet, amely szerint nemcsak az ember hite, hanem teljes önazonossága is az Isten szabadon megélhető adománya, olyan adomány, amely az anyanyelv és az ember természetes közösségei, mint a családja és a nemzete által teljesedik ki, és amelynek megélésében őt másnak ugyanúgy nem áll jogában korlátozni, eltéríteni vagy ellehetetleníteni, ahogyan vallásának gyakorlásában sem. Mindkettő bűn, amelyet embertársaink rovására, de csak az Isten ellen követhetünk el.

Ma ez a felismerés és az ebből fakadó helyes cselekvés biztosíthat országainknak térségi stabilitást és szolidaritást a keleti és nyugati nagyhatalmi érdekek szorításában; ez nyújthat társadalmainknak értékrendi egyensúlyt egy mindinkább egyensúlyát vesztő világban, és ez teremtheti meg az emberek tartós biztonságérzetét mindinkább bizonytalanná váló viszonyaink közepette.

Miként a hitbéli küzdelmek XVI-XVII. századi folyamata nem volt elválasztható a kor hatalmi ambícióitól, ugyanúgy a XIX-XX. század nemzeti törekvésit és konfliktusait is átszőtték a különböző nagyhatalmak és birodalmak politikai manipulációi. A nemzeti kizárólagosság jegyében egymással vetélkedő kis népek megosztásával és szembe állításával hol nyugatról, hol keletről próbálták meg függésbe hozni és kizsákmányolni a térség országait.

Mindezen szándékok a XXI. században sem szűntek meg, de kibontakozóban van egy újfajta, a hatalmi viszonyok átrendezésére irányuló globális kísérlet, amely a nemzeti önazonosságban és a rá épülő nemzeti államban már nem eszközt, hanem eltávolítandó korlátot lát. Sőt, nemcsak a nemzetekben, hanem mindenféle közösségben és mindenféle identitásban, amely az embert a világban való eligazodásra képessé teheti.

Az új uralmi technika és ideológia: az identitásnélküliség előidézése. Nem az alávetendők területét, hanem az alávetendők tudatát szállják meg először. Meg akarják fosztani az embert a nemi, a családi, a vallási és a nemzeti identitásától, mert ezáltal, a természetes önazonosságának alapelemeitől elválasztva az ember már nem képes érdekeinek felismerésére, kinyilvánítására és szükség esetén azok megvédelmezésére sem. Az egyén és a közösség értéktudatának elsorvasztásával megszűnik az érdek-érvényesítés készsége és képessége is, és pontosan ez az új uralmi rendben érdekeltek szándéka és célja. Rossz hír, hogy Európa népei napjainkban egy ilyen alávetési kísérletnek az alanyai. Jó hír, hogy Közép-Európa nemzeteiben él és munkál az önazonosság megőrzésének igénye.

A közép-európai emberek elsöprő többségének fontos az, hogy holnap és holnapután is azok maradhassanak, akiknek a Teremtőjük, a családjukon, a hitükön és a nemzetükön keresztül tegnap vagy tegnapelőtt alakította őket: a XXI. században is szeretnének nők és férfiak maradni, szeretnének a nő és férfi szeretetközösségén alapuló családban élni; szeretnének lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok és románok maradni; a vallásosak szeretnék megőrizni és megvallani a hitüket, a nem-vallásosak szeretnék megőrizni jogukat a vallásnélküliségre; és mindannyian szeretnénk európaiak maradni egy olyan Európában, amelyre büszkék lehetünk.

Akik ma országainkban így gondolkodnak, azok országaink erkölcsi többségét képezik, és ez napjainkban Közép-Európa legfontosabb közös értéke és erőforrása.

Mi, választott politikai vezetők, Varsótól Budapesten keresztül Bukarestig, Vilniustól Pozsonyon át Belgrádig akkor bizonyulunk felelősnek a választóink iránt – legyünk akár jobboldaliak, baloldaliak, centristák, konzervatívok, szociáldemokraták vagy liberálisok, jelentsenek bármit is napjainkban ezek a szavak –, ha ideológiai értékrendünktől függetlenül nem hagyjuk, hogy országainkban ez az erkölcsi többség politikai kisebbségbe kényszerüljön.

Annak érdekében, hogy a polgáraink iránti felelősségtől vezetett, közösségi önazonosságunk védelmére irányuló politikánk hatékonynak és fenntarthatónak is bizonyuljon, fontos, hogy ne ismételjük meg a XX. században elkövetett hibákat: nemzeti önazonosságunkat és törekvéseinket ne egymás ellenében, ne egymás rovására, ne a nemzeti kizárólagosság jegyében, hanem egymást erősítve, a nemzeti méltányosság szellemében éljük, illetve valósítsuk meg.

Nem egyszerű, de nem is lehetetlen feladat ez. Mindebben akkor is hinnünk kell, ha az elmúlt napokban az erdélyi magyarságot ért példátlanul durva és irracionális politikai támadás ellentmondani látszik mindennek. Hinnünk kell benne, mert egyszerűen nincs más, a kelet-közép-európai népek boldogulását biztosító út.

Az elmúlt száz esztendő minden tapasztalatával a hátunk mögött fel kellene ismernünk, hogy nemzeti létünkre nem a másik, hasonló sorsú, sokszor ugyanazon szülőföldet magáénak valló nemzeti közösség jelenti az igazi veszélyt, hanem azok a tudatformálás és tömegmanipuláció eddig soha nem látott hatékonyságú eszközeivel és technológiáival felfegyverzett, arctalan és felhatalmazás nélküli hatalmak, amelyekkel szemben vagy együtt tudjuk megvédeni társadalmainkat és szuverén államainkat, vagy amelyekkel szemben együtt bukunk el – immár végérvényesen.

Ha az előttünk álló időkben a Történelem Ura az egykori tordai törvényhozókéhoz hasonló előrelátással és bölcsességgel ruház fel bennünket, magyarokat, románokat és minden térségbeli sorstársunkat, akkor a közép-európai erkölcsi többség tábora és ereje gyarapodni fog, akkor mindannyian megerősödünk szülőföldünkön, akkor együttműködésünk Kelet és Nyugat számára egyaránt megkerülhetetlenné válik.
Mindez pedig esélyt, követendő példát és megújulási forrást fog jelenteni egész Európa számára.

Adja Isten, hogy így legyen!