Sztálin árnyékában – A szovjet modell exportja Kelet-Közép-Európába konferencia
Országház
Tisztelt Konferencia, kedves Vendégeink, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Isten hozta Önöket az Országházban! Köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat a mai eszmecserénkre, amelynek sem a címe, sem a témája, de még az időzítése vagy a helyszíne sem véletlen.
Örülök annak, hogy közép-európai, orosz és amerikai történészek ma együtt vannak, és együtt gondolkodnak. Szeretnénk, ha az Önök előremutató példája megihletné a politikusokat is. Annál is inkább, mivel az Önök által kutatott és tárgyalt korszak történéseinek következményeit mindmáig érzékeljük jelenbéli életünk kihívásaiban.
Konferenciánknak az alcíme szerinti témája „a szovjet modell exportja Kelet-Közép-Európába”. Ennek alapján akár valamilyen egykori szovjet gazdasági sikertermék regionális export-történetére is gondolhatna egy távoli utazó, de az ilyen fatális félreértést a szervezők két szóval zárják ki. Azzal a két szóval, amelyet a konferencia főcímének választottak: „Sztálin árnyékában”.
A világhódításra törekvők politikai hatalmát erősítő uralmi technikák exportja nem új keletű az emberiség történetében, nem Sztálinékkal kezdődött, és nem is velük végződik. Mindezek okán a szovjet hatalmi modell kiterjesztésének és sajátosságainak elemzése kapcsán érdemes és időszerű azt is megvizsgálni, hogy a történelmi időben és a földrajzi térben meddig vetül Sztálin árnyéka, azaz a napjainkban is erőteljesen zajló uralomtechnikai exporttevékenységek mennyiben gyökereznek a bolsevista-kommunista múltban, illetve mennyiben haladják meg ezt a múltat.
Ami konferenciánk helyszínét illeti, felmerülhet a kérdés, miért éppen Budapest? Talán azért, mert a szovjet uralmi modell exportja kapcsán a közép-kelet európai sorstársaihoz képest Magyarországnak sajnos többlet-tapasztalatai vannak: míg máshol csak 1945 után bontakozott ez ki, a magyarok már 1919. március 21. és augusztus 1. között, az úgynevezett Tanácsköztársaság idején megtapasztalhatták a bolsevik gondolat államhatalmi megtestesülését.
A szovjet exportőrök magyarországi ügynökei már 1918. november 4-én egy moszkvai szállodában létrehozták a Kommunisták Magyarországi Pártját, megválasztották a központi bizottságot, döntöttek arról, hogy mindenben alávetik magukat az oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának, és csatlakoznak az alakulás előtt lévő III. Internacionáléhoz. Ezt követően azon magyarországi ügynökök, akik a központi bizottság tagjaivá váltak, visszatértek Magyarországra, és 1918. november 24-én – azaz éppen ma 99 éve – egy budapesti lakásban is kimondták a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulását.
Egy külön konferencia tárgyát képezhetné annak vizsgálata, hogy mindezek után a szovjet bolsevisták körülbelül egy tucatnyi magyarországi ügynöke, a későbbiekben körülbelül ezer fős erőszakszervezeti különítményessel, pontosabban terroristával kiegészülve miként tudta négy hónap múlva magához ragadni és csaknem négy hónapig bitorolni az állami főhatalmat Magyarországon.
Az országunkra nézve tragikus következményekkel járó bolsevik politikai exportterméknek, a Tanácsköztársaságnak a tudományos megalapozottságú, tárgyszerű és szakszerű látleletét adja egy 1921-ben megjelent, több mint harminc, korabeli tekintélyes társadalomtudományi szakember által írt, és Gratz Gusztáv történész által szerkesztett magyar tanulmánykötet, amely a Bolsevizmus Magyarországon címet viseli. Időrendileg ez a könyv az első európai intellektuális kísérlet arra, hogy az Oroszországon kívüli bolsevizmus államhatalmi megtestesülését leírja és értelmezze. A könyv a második magyarországi kommunista uralom idején, 1947 és 1990 között tiltott, üldözött és büntetendő olvasmány volt, a rendszerváltoztatás utáni posztkommunista időszakban pénzhiány vagy inkább a kiadók ideológiai szimpátiától sem mentes érdektelensége miatt csak egy szerény példányszámú és kivonatos újrakiadásban jelenhetett meg. Ez a magyarázata annak, hogy napjainkban is még mindig kevés magyar történész hallott a könyvről, és még kevesebben lapozgatták azt. Tavaly megjelent a teljes könyv hasonmás kiadása; bízom benne, hogy rövidesen angol nyelven is az érdeklődők rendelkezésére tudjuk bocsátani.
Tisztelt Konferencia!
A történettudománynak köszönhetően napjainkban már meglehetősen jól ismerhetjük azt a geopolitikai valóságot, amely a második világháború után Kelet-Közép Európát a szovjet kommunizmus fennhatósága alá taszította, és vannak ismereteink arról a megváltozott geopolitikai helyzetről is, amelynek következményeként 1990-ben megszűnt a szovjet politikai fennhatóság az országainkban. Tudjuk, hogy 1945 után Kelet-Közép Európa országaiban hasonló módon, kevesebb, mint három év alatt láncreakciószerűen épült fel, majd több mint negyven év múlva dominószerűen omlott össze a szovjet uralmi modell, amelynek a módszertana, belső logikája és külső környezete, okai és okozatai pontos feltárásában a mai előadóink minden bizonnyal értékes megállapításokat fognak tenni. Az 1990 után eltelt több mint negyedszázad után azonban, ennek az uralmi modellnek nemcsak az emléke él még Kelet-Közép Európában, hanem élnek a szellemi és politikai önvédelmi reflexeink az új keletű uralmi modellexport-kísérletekkel szemben is.
Mi, közép-európaiak, az elmúlt negyedszázadban ugyanis tapasztalataink sokasodásával arányos módon veszítettük el korábbi illúzióinkat és naivitásunkat. A szovjet uralmi modell politikatörténeti sajátossága és újdonsága talán abban rejlett, hogy a nyers katonai erővel nemcsak más országok területét akarta elfoglalni, hanem az ideológia erejével a megszállt területeken élő embereket rá is akarta kényszeríteni a gondolkodásuk és végső soron önazonosságuk megváltoztatására. Ennek az uralmi modellnek megvannak a történeti előzményei a jakobinus időkben, de a rendelkezésére álló katonai erő, a politikai expanziós szándék és tudatosság, valamint a XX. században felgyorsuló technológiai fejlődés nyújtotta modernizációs lehetőségek részleges felhasználása megkülönböztetik a szovjet modellt minden más hasonló korábbi uralmi exporttól.
A kommunista új embertípus eszményével az emberek nemi és családi identitását ugyan nem érintették, de vallási identitását fel akarták számolni. Nemzeti identitását nem tagadták, de azt igyekeztek semlegesíteni, és a proletár internacionalizmus keretei közé szorítani.
Az egykori közösségi eszmény a lenini önigazgató társadalom volt, amely a valóságban a társadalmak korábban soha nem tapasztalt totalitárius ellenőrzését, az egyén közösségeitől való elidegenítésének korábbról nem ismert állapotát eredményezte. A békeharc a kommunista országok és a külvilág közötti szembenállásnak, míg az osztályharc a kommunista társadalmakon belül az emberek egymással való szembeállításának az ideológiai eszközei voltak, mert a kommunista hatalom logikája a nemzetközi és belső társadalmi szembenállás fundamentumaira épült.
A szovjet modell bukásával azonban – mint tudjuk – a történelem nem ért véget. Sztálin árnyéka időben és térben messzire vetül, a politikai befolyásolást biztosító uralmi modell exportja napjainkban is virágzik. Napjainkban vannak, akik nem önigazgató társadalomról, hanem úgynevezett nyitott társadalomról oktatnak bennünket. Vannak, akik az érdekeiket nemzetközi szinten már nem a békeharc, hanem – az egyébként valóságosan létező, de részben általuk életre hívott – a terrorizmus elleni harc ürügyén igyekeznek érvényesíteni, és vannak, akik belső politikai küzdelmeikben ellenfeleiket már nem az osztályharc, hanem a korrupció elleni harc populista lózungjaival igyekeznek legyőzni.
Adódik a kérdés – tisztelt Hölgyeim és Uraim – hogy kik ők és miért teszik ezt? Kik azok, akik az emberek identitását nem csak ellenőrizni vagy befolyásolni, hanem most már egyenesen megszüntetni akarják; kik azok, akik az emberek nemi, családi, nemzeti és vallási önazonosságának szétzilálása mellett ideológiát gyártanak az úgynevezett „fluid identitás”, azaz az identitásnélküliség hasznos voltáról; kik azok, akik el akarják törölni a nemzeti államokat, a keresztény egyházakat és az egy férfi és egy nő szeretetközösségén alapuló családokat?
Nemcsak a szólásszabadságot fojtogató politikai korrektség miatt nehéz napjainkban konkrét választ adni ezekre a kérdésekre, hanem az új hatalmi exportőr érdekcsoportok belső szerkezete és a nyilvánossághoz való viszonya miatt is.
Egy külön konferencia izgalmas tárgyát képezhetné, hogy a XX. század második felében – különösen a két pólusúnak mondott világrend felbomlása után – hogyan kezdett felborulni világszerte az egyensúly a közérdeken nyugvó, demokratikus legitimációval rendelkező közhatalmak, az az államok és a magánérdekeken nyugvó, demokratikus legitimációval nem rendelkező magánhatalmak, a transznacionális és szupranacionális pénzügyi-gazdasági erőcsoportok között.
Világszerte tapasztalati tény, hogy míg napjainkban a közhatalmaknak, vagyis az államoknak az erőforrásai csökkenek, addig a magánhatalmak erőforrásai nőnek. Miközben a közhatalmaknak a kötelezettségei és az adósságai, addig a magánhatalmaknak a jogosítványai és a lehetőségei nőnek, miközben a globális fejlődés költségeit jobbára a közhatalmak, addig nyereségeit leginkább a magánhatalmak könyvelik el. Míg a XX. században jellemzően a megfelelő erővel rendelkező közhatalmak, vagyis az államok igyekeztek hatalmi modelljüket exportálni a hódításra vagy befolyás alá vonásra kiszemelt területekre letörve vagy felmorzsolva az ott eredendően berendezkedett közhatalmak ellenállását, addig napjainkra változott a helyzet és változtak a szereplők: ma már a legtöbb állam közhatalmával szemben erőfölényt magukénak tudható magán-hatalmak érdekeit kiszolgálni hivatott – úgynevezett – demokráciák vagy a demokráciák elengedhetetlen alkotóelemeinek minősített intézményi megoldások exportja zajlik világ- és Európa-szerte.
A közérdeket szolgáló közhatalmak erejét a nyilvánosság növeli, a magánérdeket követő magánhatalmak erejét viszont a nyilvánosság hiánya. Ez az oka, amiért az új keletű uralmi exportőrök nem azonosíthatók és nevesíthetők olyan egyértelműen, mint ahogyan korábban a közhatalmak esetében ez nyilvánvaló volt. A közhatalmak és a magánhatalmak egyensúlya és szabályozott, legitim együttműködése nélkül sehol a világon nem lesz biztonságban és emberi méltósággal élhető jövő a XXI. században.
Ez a tétje a magánhatalmak közhatalmak ellen indított hadjáratának. A féktelenné és kontrollálatlanná váló, ugyanakkor a tömegmanipuláció soha nem látott hatékonyságú eszközeivel felszerelt, láthatatlan hálózataikon keresztül a közhatalmi struktúrákba is beépülő XXI. századi magánhatalmak uralmi törekvéseinek ugyanaz lehet a következménye, mint amire az istentelen és embertelen kommunizmus kapcsán már 1937-ben figyelmeztetett IX. Piusz pápa egyik enciklikájában: „Ha az emberek szívéből az isteneszmét tudatosan kilopják, akkor azoknak a szenvedélyei féktelenül kirobbannak a legsötétebb barbárságokban.”
Az emberek szolgálatára szegődött, az emberek iránt felelősséget érző és vállaló politikának és tudománynak Amerikában, Oroszországban, Közép-Európában és szerte a világban az a dolga, hogy a múlt értelmezésén keresztül is segítse társadalmainkat abban, hogy megértsük és elhárítsuk azokat a jelenben ránk leselkedő veszélyeket, amelyek újabb barbárságok korszakával fenyegetnek.
Bízom benne, hogy a mai konferenciánk is hozzájárul közös munkánk elvégzéséhez.
Hasznos eszmecserét és kellemes együttlétet kívánok mindannyiuknak!
Isten hozta Önöket az Országházban! Köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat a mai eszmecserénkre, amelynek sem a címe, sem a témája, de még az időzítése vagy a helyszíne sem véletlen.
Örülök annak, hogy közép-európai, orosz és amerikai történészek ma együtt vannak, és együtt gondolkodnak. Szeretnénk, ha az Önök előremutató példája megihletné a politikusokat is. Annál is inkább, mivel az Önök által kutatott és tárgyalt korszak történéseinek következményeit mindmáig érzékeljük jelenbéli életünk kihívásaiban.
Konferenciánknak az alcíme szerinti témája „a szovjet modell exportja Kelet-Közép-Európába”. Ennek alapján akár valamilyen egykori szovjet gazdasági sikertermék regionális export-történetére is gondolhatna egy távoli utazó, de az ilyen fatális félreértést a szervezők két szóval zárják ki. Azzal a két szóval, amelyet a konferencia főcímének választottak: „Sztálin árnyékában”.
A világhódításra törekvők politikai hatalmát erősítő uralmi technikák exportja nem új keletű az emberiség történetében, nem Sztálinékkal kezdődött, és nem is velük végződik. Mindezek okán a szovjet hatalmi modell kiterjesztésének és sajátosságainak elemzése kapcsán érdemes és időszerű azt is megvizsgálni, hogy a történelmi időben és a földrajzi térben meddig vetül Sztálin árnyéka, azaz a napjainkban is erőteljesen zajló uralomtechnikai exporttevékenységek mennyiben gyökereznek a bolsevista-kommunista múltban, illetve mennyiben haladják meg ezt a múltat.
Ami konferenciánk helyszínét illeti, felmerülhet a kérdés, miért éppen Budapest? Talán azért, mert a szovjet uralmi modell exportja kapcsán a közép-kelet európai sorstársaihoz képest Magyarországnak sajnos többlet-tapasztalatai vannak: míg máshol csak 1945 után bontakozott ez ki, a magyarok már 1919. március 21. és augusztus 1. között, az úgynevezett Tanácsköztársaság idején megtapasztalhatták a bolsevik gondolat államhatalmi megtestesülését.
A szovjet exportőrök magyarországi ügynökei már 1918. november 4-én egy moszkvai szállodában létrehozták a Kommunisták Magyarországi Pártját, megválasztották a központi bizottságot, döntöttek arról, hogy mindenben alávetik magukat az oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának, és csatlakoznak az alakulás előtt lévő III. Internacionáléhoz. Ezt követően azon magyarországi ügynökök, akik a központi bizottság tagjaivá váltak, visszatértek Magyarországra, és 1918. november 24-én – azaz éppen ma 99 éve – egy budapesti lakásban is kimondták a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulását.
Egy külön konferencia tárgyát képezhetné annak vizsgálata, hogy mindezek után a szovjet bolsevisták körülbelül egy tucatnyi magyarországi ügynöke, a későbbiekben körülbelül ezer fős erőszakszervezeti különítményessel, pontosabban terroristával kiegészülve miként tudta négy hónap múlva magához ragadni és csaknem négy hónapig bitorolni az állami főhatalmat Magyarországon.
Az országunkra nézve tragikus következményekkel járó bolsevik politikai exportterméknek, a Tanácsköztársaságnak a tudományos megalapozottságú, tárgyszerű és szakszerű látleletét adja egy 1921-ben megjelent, több mint harminc, korabeli tekintélyes társadalomtudományi szakember által írt, és Gratz Gusztáv történész által szerkesztett magyar tanulmánykötet, amely a Bolsevizmus Magyarországon címet viseli. Időrendileg ez a könyv az első európai intellektuális kísérlet arra, hogy az Oroszországon kívüli bolsevizmus államhatalmi megtestesülését leírja és értelmezze. A könyv a második magyarországi kommunista uralom idején, 1947 és 1990 között tiltott, üldözött és büntetendő olvasmány volt, a rendszerváltoztatás utáni posztkommunista időszakban pénzhiány vagy inkább a kiadók ideológiai szimpátiától sem mentes érdektelensége miatt csak egy szerény példányszámú és kivonatos újrakiadásban jelenhetett meg. Ez a magyarázata annak, hogy napjainkban is még mindig kevés magyar történész hallott a könyvről, és még kevesebben lapozgatták azt. Tavaly megjelent a teljes könyv hasonmás kiadása; bízom benne, hogy rövidesen angol nyelven is az érdeklődők rendelkezésére tudjuk bocsátani.
Tisztelt Konferencia!
A történettudománynak köszönhetően napjainkban már meglehetősen jól ismerhetjük azt a geopolitikai valóságot, amely a második világháború után Kelet-Közép Európát a szovjet kommunizmus fennhatósága alá taszította, és vannak ismereteink arról a megváltozott geopolitikai helyzetről is, amelynek következményeként 1990-ben megszűnt a szovjet politikai fennhatóság az országainkban. Tudjuk, hogy 1945 után Kelet-Közép Európa országaiban hasonló módon, kevesebb, mint három év alatt láncreakciószerűen épült fel, majd több mint negyven év múlva dominószerűen omlott össze a szovjet uralmi modell, amelynek a módszertana, belső logikája és külső környezete, okai és okozatai pontos feltárásában a mai előadóink minden bizonnyal értékes megállapításokat fognak tenni. Az 1990 után eltelt több mint negyedszázad után azonban, ennek az uralmi modellnek nemcsak az emléke él még Kelet-Közép Európában, hanem élnek a szellemi és politikai önvédelmi reflexeink az új keletű uralmi modellexport-kísérletekkel szemben is.
Mi, közép-európaiak, az elmúlt negyedszázadban ugyanis tapasztalataink sokasodásával arányos módon veszítettük el korábbi illúzióinkat és naivitásunkat. A szovjet uralmi modell politikatörténeti sajátossága és újdonsága talán abban rejlett, hogy a nyers katonai erővel nemcsak más országok területét akarta elfoglalni, hanem az ideológia erejével a megszállt területeken élő embereket rá is akarta kényszeríteni a gondolkodásuk és végső soron önazonosságuk megváltoztatására. Ennek az uralmi modellnek megvannak a történeti előzményei a jakobinus időkben, de a rendelkezésére álló katonai erő, a politikai expanziós szándék és tudatosság, valamint a XX. században felgyorsuló technológiai fejlődés nyújtotta modernizációs lehetőségek részleges felhasználása megkülönböztetik a szovjet modellt minden más hasonló korábbi uralmi exporttól.
A kommunista új embertípus eszményével az emberek nemi és családi identitását ugyan nem érintették, de vallási identitását fel akarták számolni. Nemzeti identitását nem tagadták, de azt igyekeztek semlegesíteni, és a proletár internacionalizmus keretei közé szorítani.
Az egykori közösségi eszmény a lenini önigazgató társadalom volt, amely a valóságban a társadalmak korábban soha nem tapasztalt totalitárius ellenőrzését, az egyén közösségeitől való elidegenítésének korábbról nem ismert állapotát eredményezte. A békeharc a kommunista országok és a külvilág közötti szembenállásnak, míg az osztályharc a kommunista társadalmakon belül az emberek egymással való szembeállításának az ideológiai eszközei voltak, mert a kommunista hatalom logikája a nemzetközi és belső társadalmi szembenállás fundamentumaira épült.
A szovjet modell bukásával azonban – mint tudjuk – a történelem nem ért véget. Sztálin árnyéka időben és térben messzire vetül, a politikai befolyásolást biztosító uralmi modell exportja napjainkban is virágzik. Napjainkban vannak, akik nem önigazgató társadalomról, hanem úgynevezett nyitott társadalomról oktatnak bennünket. Vannak, akik az érdekeiket nemzetközi szinten már nem a békeharc, hanem – az egyébként valóságosan létező, de részben általuk életre hívott – a terrorizmus elleni harc ürügyén igyekeznek érvényesíteni, és vannak, akik belső politikai küzdelmeikben ellenfeleiket már nem az osztályharc, hanem a korrupció elleni harc populista lózungjaival igyekeznek legyőzni.
Adódik a kérdés – tisztelt Hölgyeim és Uraim – hogy kik ők és miért teszik ezt? Kik azok, akik az emberek identitását nem csak ellenőrizni vagy befolyásolni, hanem most már egyenesen megszüntetni akarják; kik azok, akik az emberek nemi, családi, nemzeti és vallási önazonosságának szétzilálása mellett ideológiát gyártanak az úgynevezett „fluid identitás”, azaz az identitásnélküliség hasznos voltáról; kik azok, akik el akarják törölni a nemzeti államokat, a keresztény egyházakat és az egy férfi és egy nő szeretetközösségén alapuló családokat?
Nemcsak a szólásszabadságot fojtogató politikai korrektség miatt nehéz napjainkban konkrét választ adni ezekre a kérdésekre, hanem az új hatalmi exportőr érdekcsoportok belső szerkezete és a nyilvánossághoz való viszonya miatt is.
Egy külön konferencia izgalmas tárgyát képezhetné, hogy a XX. század második felében – különösen a két pólusúnak mondott világrend felbomlása után – hogyan kezdett felborulni világszerte az egyensúly a közérdeken nyugvó, demokratikus legitimációval rendelkező közhatalmak, az az államok és a magánérdekeken nyugvó, demokratikus legitimációval nem rendelkező magánhatalmak, a transznacionális és szupranacionális pénzügyi-gazdasági erőcsoportok között.
Világszerte tapasztalati tény, hogy míg napjainkban a közhatalmaknak, vagyis az államoknak az erőforrásai csökkenek, addig a magánhatalmak erőforrásai nőnek. Miközben a közhatalmaknak a kötelezettségei és az adósságai, addig a magánhatalmaknak a jogosítványai és a lehetőségei nőnek, miközben a globális fejlődés költségeit jobbára a közhatalmak, addig nyereségeit leginkább a magánhatalmak könyvelik el. Míg a XX. században jellemzően a megfelelő erővel rendelkező közhatalmak, vagyis az államok igyekeztek hatalmi modelljüket exportálni a hódításra vagy befolyás alá vonásra kiszemelt területekre letörve vagy felmorzsolva az ott eredendően berendezkedett közhatalmak ellenállását, addig napjainkra változott a helyzet és változtak a szereplők: ma már a legtöbb állam közhatalmával szemben erőfölényt magukénak tudható magán-hatalmak érdekeit kiszolgálni hivatott – úgynevezett – demokráciák vagy a demokráciák elengedhetetlen alkotóelemeinek minősített intézményi megoldások exportja zajlik világ- és Európa-szerte.
A közérdeket szolgáló közhatalmak erejét a nyilvánosság növeli, a magánérdeket követő magánhatalmak erejét viszont a nyilvánosság hiánya. Ez az oka, amiért az új keletű uralmi exportőrök nem azonosíthatók és nevesíthetők olyan egyértelműen, mint ahogyan korábban a közhatalmak esetében ez nyilvánvaló volt. A közhatalmak és a magánhatalmak egyensúlya és szabályozott, legitim együttműködése nélkül sehol a világon nem lesz biztonságban és emberi méltósággal élhető jövő a XXI. században.
Ez a tétje a magánhatalmak közhatalmak ellen indított hadjáratának. A féktelenné és kontrollálatlanná váló, ugyanakkor a tömegmanipuláció soha nem látott hatékonyságú eszközeivel felszerelt, láthatatlan hálózataikon keresztül a közhatalmi struktúrákba is beépülő XXI. századi magánhatalmak uralmi törekvéseinek ugyanaz lehet a következménye, mint amire az istentelen és embertelen kommunizmus kapcsán már 1937-ben figyelmeztetett IX. Piusz pápa egyik enciklikájában: „Ha az emberek szívéből az isteneszmét tudatosan kilopják, akkor azoknak a szenvedélyei féktelenül kirobbannak a legsötétebb barbárságokban.”
Az emberek szolgálatára szegődött, az emberek iránt felelősséget érző és vállaló politikának és tudománynak Amerikában, Oroszországban, Közép-Európában és szerte a világban az a dolga, hogy a múlt értelmezésén keresztül is segítse társadalmainkat abban, hogy megértsük és elhárítsuk azokat a jelenben ránk leselkedő veszélyeket, amelyek újabb barbárságok korszakával fenyegetnek.
Bízom benne, hogy a mai konferenciánk is hozzájárul közös munkánk elvégzéséhez.
Hasznos eszmecserét és kellemes együttlétet kívánok mindannyiuknak!
Sajtóiroda
2017. november 24.