Tisztelt Emlékező Közösség! Kedves Lengyel Barátaink!

Harmincegy esztendővel ezelőtt, egy borongós csütörtöki napon, 1986. október 23-án az illegális Harcoló Szolidaritás lengyel aktivistái egy transzparenst feszítettek ki a Magyar Népköztársaság varsói nagykövetségével szemben, az ott húzódó park kerítésére ezzel a felirattal:
„Magyarország. 1956. Emlékezünk. Harcoló Szolidaritás.”

A rendőrség rövid időn belül kivonult, és eltávolította a feliratot. Azonban céljukat – hogy a szolidaritási akciót meg nem történtté tegyék, s arról lehetőleg senki ne értesüljön – nem sikerült elérniük. A feliratról ugyanis fénykép készült, ami a Harcoló Szolidaritás révén sok helyre eljutott. Sőt, kiderült az is, hogy azon a napon összehangolt akciósorozat zajlott, melynek eredményeként az 1956-os magyar forradalom vérbefojtására emlékeztető plakátot ragasztottak ki a varsói Magyar Kulturális Intézet kirakati üvegére, illetve ugyanerről szóló röplapok ezreit szórták szét több lengyel nagyvárosban.

Engelmayer Ákoshoz, a lengyelországi antikommunista ellenzék magyar tagjához és lengyel feleségéhez, Krystynához is eljutott egy fénykép, különösen, hogy a transzparensként szolgáló lepedő tőlük származott.

Nekik köszönhető, hogy létrejött ez az emlékmű, amelynél most állunk. Ők adták az inspirációt és a hitet ahhoz, hogy megörökítsük a több mint három évtizeddel ezelőtti eseményt, amikor is a lengyelek helyettünk, a magyarok helyett is emlékeztek a forradalomra, mely emlékezés hagyománya kezdettől fogva élő és eleven volt.

1958-ban például, a forradalmi népakarattal azonosuló magyar politikusok kivégzése után néhány poznani üzemben egyperces néma csenddel adóztak a munkások, s ugyanez történt Chorzów városában is, ahol a helyi futballcsapat és a budapesti Honvéd mérkőzésén a szurkolók némán tisztelegtek a kivégzettek emléke előtt.

Ákos és Krystyna adták tanúbizonyságát annak is, hogy ez az 1986-os kiállás túlmutatott 1956-on; hogy mindennek általánosabb érvényű üzenete is volt, nevezetesen, hogy nem üres szólam a magyar-lengyel barátság és a két nemzet sorsközösségének eszméje.

A két nép közötti együttérzés különösképpen két fájdalmas huszadik századi időpontban, 1956. november 4-ét követően, a magyar forradalmat eltipró szovjet agresszió idején, illetve 1981. december 13., a Jaruzelski-féle lengyelországi hadiállapot bevezetése után nyilvánult meg.
Az 1980-as években számos könyv és publikáció jelent meg a lengyel szamizdatban 1956-ról, egyebek mellett Wiktor Woroszylski 1956-os Magyarországi naplója, illetve egy magyar és lengyel költők műveit tartalmazó antológia. 1981 nyarán Csoóri Sándor, a magyar költészet vezéralakja és Kovács István költő és polonista vett részt egy Szolidaritás-nagygyűlésen Krakkóban, ahol tapsviharral fogadták és megéljenezték őket.

A forradalom 30. évfordulóján, 1986. október 23-án egyébként Engelmayer Ákos és Krystyna „igazoltan” távol volt a transzparens kifüggesztésétől.

Ezen a napon ugyanis a Varsó melletti Podkowa Lesnában, az ottani Szent Kristóf-templomban az ő közreműködésükkel helyezték el a szovjet tábor első 1956-os emlékét, egy kétnyelvű, Kossuth-címerrel díszített gránittáblát, ezzel a felirattal: „Az elesettek és meggyilkoltak emlékére a magyar forradalom 30. évfordulóján.”

Bár jelentőségét tekintve nem illik ebbe a sorba, mégis – visszaélve a megszólalás lehetőségével – hadd idézzem ide, hogy ugyancsak az együttérzés és szolidaritás jegyében indult el 1987 júniusában egy fiatalokból álló kis csoport Budapestről Gdanskba – köztük a mai magyar köztársasági elnök és miniszterelnök mellett jómagam is –, hogy részt vegyünk II. János Pál pápa miséjén. Ottani szállásadóinkat a kommunista rendőrség a megérkezésünket követően kis idővel preventív őrizetbe vette, így mi egy kicsit őket is képviseltük azon a misén, ahol megtapasztalhattuk a szabadság méltóságát. Azon szabadságét, amelynek vágya és megőrzése összeköt bennünket, magyarokat és lengyeleket.

Tisztelt Emlékezők!

A most felavatandó emlékművet a varsói Magyar Kulturális Intézet állította, együttműködésben Varsó Főváros Polgármesteri Hivatalával és a fővárosi közhivatalokkal, illetve Varsó Belváros Önkormányzatának támogatásával.

Az emlékmű tervezője Krzysztof Domaradzki úr, kivitelezői Robert Adamczyk és Pawel Siecinski urak.

Mindannyiuknak köszönjük, hogy ezen emlékmű által is éltetik az emlékezetet és a lengyel-magyar barátságot.
Adja meg számunkra az Isten, hogy ez a történelem viharaiban megedzett barátság egy békés közös európai jövő építésében erősödhessen tovább.