„Ha az emberek szívéből az Isteneszmét tudatosan kilopják, akkor azoknak a szenvedélyei féktelenül kirobbannak a legsötétebb barbárságokban.”

Főtiszteletű Urak, Nagytiszteletű Lelkész Úr! Tisztelt Emlékező Közösség!

1937-ben XI. Pius pápa enciklikájában ezekkel a szavakkal figyelmeztette az emberiséget mindarra a veszélyre, amely akkor már két évtizede testet öltött és dühöngött Oroszország területén, és egy évtized múlva testet öltött Közép- és Kelet-Európában is: az istentelenségben és embertelenségben megtestesült kommunista államra.

Egy olyan hatalmi rendszerre, amelynek alapelve a mindenki ellen felkorbácsolható gyűlölet és a mindenki ellen bevethető terror volt.
Ma már tudjuk, hogy a kommunista rendszer világszerte több mint 100 millió életáldozatot követelt.
Tudjuk, hogy világszerte több ország és több nemzedék életesélyét csorbította, és jövőjét keserítette meg, és azt is jó tudnunk, hogy a kommunizmusban megnyilvánult istentelenség és embertelenség – más néven és más formában – napjainkban, a XXI. században is bármikor visszalopakodhat.

Annak érdekében, hogy ezt megakadályozzuk, mindannyiunknak emlékeznünk, emlékeztetnünk, és cselekednünk kell.
Ma, a kommunizmus áldozatai magyarországi emléknapjának küszöbén itt Sárospatakon ezért emlékezünk mindazokra, akik a kommunista terror azon formájának estek áldozatául, amelyet világszerte öt betű jelöl: GULAG.

A történelem során más korokban mások is alkalmazták a kényszermunka rendszerét: megtorlásként vagy az alávetés eszközeként; rabokkal, hadifoglyokkal megszállt területek lakosságával szemben vagy a belső népesség egyfajta megadóztatásaként.

De hogy egy állam a gazdaságpolitika és a politikai megtorlás, illetve a politikailag nemkívánatos emberek és csoportjaik tömeges fizikai megsemmisítésének intézményesített eszközeként vesse ezt be saját népe ellen – ez XX. századi bolsevik találmány.
A bolsevik tömegterrornak az 1918-ban létrehozott és 1960-ig fennálló egyik alapintézménye az a Gulag gyűjtőnevet viselő munkatáborrendszer volt, amelyben összesen legalább 20 millió ember vesztette életét, közöttük becslések szerint 300 ezer nemzettársunk is abból a 800 ezernyi magyarból, akiket a sztálini évtizedekben hurcoltak el ezen szovjet munkatáboroknak nevezett vesztőhelyekre.
A Gulag elsősorban nem a kommunista gazdaság munkaerő szükségletét, hanem a kommunista hatalom szükségképpen fellépő terror igényét volt hivatott kielégíteni.

Nekünk, magyaroknak sajnos korai és pontos tudásunk, valamint keserves tapasztalatunk van a bolsevik uralom természetéről.
A Tanácsköztársaságnak nevezett terror-képződményt a magyarok már 1919-ben kénytelenek voltak megismerni, mint ahogyan a bolsevizmus magyarországi ideológusait is.

A filozófus Lukács György például 1918 decemberében lépett be a november végén megalakult Kommunisták Magyarországi Pártjába. Lukács már 1915-ben arról írt – idézem – hogy „a lélek megváltásához éppen a lélek feláldozására van szükség: egy misztikus etikából kiindulva, vad realpolitiker-ré kell válni, és nem egy mesterséges kényszert, hanem a „Ne ölj” abszolút parancsát kell megszegni”. Ez az ember az 1919-es Tanácsköztársaság egyik – a közoktatási – népbiztosa lehetett.

Népbiztos társa, Szamuely Tibor 1919. április 20-án a következőkben fogalmazta meg közös teendőiket: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. (…) A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog bennünket tenni a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommünvilághoz elvezet minket.”

Tisztelt Emlékező Közösség!

Ilyen és ehhez hasonló szellemi verőlegények készítették elő a terepet a fizikai verőlegényeknek, a bolsevik és kommunista terrornak, amely a Szovjetuniótól Magyarországon át néhány évtized múltán már négy földrész átok sújtotta sarkaiban szedte az áldozatait.
Az 1960-as évektől ez a rendszer úgymond emberarcúvá vált, azaz átvedlett az úgynevezett “létező szocializmusba”. A sárospataki Wass Albert Kör által ma felállítandó emléktábla előtt – amelyért köszönetet mondunk a Kör minden tagjának – idézzük fel Wass Albert tömör jellemzését a szocializmusról: „Ami azelőtt a Tiéd volt, az most a másé, ami azelőtt jó volt, az most rossz. Ami azelőtt okosság volt, az ma lopás, s ami azelőtt lopás volt, az ma a törvény. S mindezt együtt úgy hívják, hogy a szocializmus.”

A „létező szocializmus” évtizedeiben Magyarországon a sötét elnyomás helyét átvette az emberi természet velejárójaként jelen lévő ambíciót önkizsákmányolásba ölő vagy kisstílű ügyeskedéssé torzító, úgynevezett szocialista piacgazdaság viszonylagos és látszólagos szabadsága, amely valójában maga volt a rendszerbe szervezett korrupció, amely így puszta működésével – a „mindenki szem a láncban” elve alapján – biztosította az alattvalói lojalitás szükséges minimumát.

A nyers és tömeges fizikai terror helyét így átvehette a bűntudatkeltő, közösségellenes körmönfont szellemi erőszak, amely mindenkiből ki akarta nevelni a nemzeti öntudatot, a másokkal való együttérzés és a másokért való áldozatvállalás képességét, és el akarta fojtani az egyéni és közösségi emlékezetet. Mindezt azért, hogy a kétpólusúnak mondott világban a szocializmus rendszere biztosan uralhassa a szovjet túlerő segítségével foglyul ejtett és fogolyként tartott magyar társadalmat.

1990-ben a magyarság kiszabadult ebből az évtizedes fogságból, és elindult a diktatúrából a demokráciába való nehéz, ellentmondásokkal és csalódásokkal teli, de mégiscsak egyetlen járható úton. Vannak, akik az átmenet éveiről – egy divatos szállóige szerint – azt vallják, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik.
Akik így gondolják, azok nem ismerik, vagy nem akarják megismerni a Gulág valóságát, nem olvasták Alexander Szolzsenyicint, nem ismerik Magyarországon Recsk múltját, vagy az Államvédelmi Hatóság történetét.
A posztkommunizmus évtizedeinek illúziókat is romba döntő minden méltatlansága és méltánytalansága, félsikerei vagy sikertelenségei ellenére sem szabad engednünk a kísértésnek, hogy e szellemesnek is vélhető gondolattal hagyjuk relativizálni a vörös pokol bűneit, illetve az áldozatok szenvedéseit.
2010-ben a magyar választópolgárok akaratából politikai értelemben Magyarországon lezártuk az 1990 óta tartó posztkommunizmus korszakát, és a 2011-ben megalkotott új Alaptörvényünkkel kialakítottuk a magyar állam újjáépítésének és a magyar nemzet megerősítésének közjogi és morális kereteit.
Az erkölcsi újjáépülés része az is, hogy az Országgyűlés 2012-ben november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította azért, hogy alkalmat teremtsen a méltó emlékezésre; hogy bekerüljön a közgondolkodásba azok sorsa, akiket 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként többéves kényszermunkára a Szovjetunióba hurcoltak, illetve akiket a második világháború után a szovjeteket kiszolgáló magyar hatóságok hathatós közreműködésével, koholt vádak alapján száműztek a Gulag rabtelepeire.
A kormány a 2015-ös esztendőt a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emlékéveként hirdette meg, s a cél megvalósítására emlékbizottságot hozott létre, azon meggyőződéstől vezettetve, mely szerint múltunk hiteles ismerete nélkül nem építhető a jövő, s elvesztett nemzettársainkra való emlékezés egyben figyelmeztetés is a jövő magyar nemzedékei számára.
Az emlékezés adóssága oly nagy, hogy a 2015. év előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hetvenéves hallgatást nem lehetséges egyetlen év alatt pótolni.
Ezért az emlékév két és fél évvel hosszabbodott meg, és a holnapi napon zárul.
Nem múlhat azonban a nemzeti emlékezet, az abból fakadó kegyelet és összetartozás érzése, amit az emlékévtől és az emléknapoktól függetlenül is mindannyiunknak, hivatásunktól és hivatalunktól függetlenül, közéleti emberként, tanárként, újságíróként vagy csak egyszerű családapaként vagy anyaként, nagyszülőként kötelességünk ápolni.
Köszönöm, hogy itt, Sárospatakon is éltetik ezt az emlékezetet.
Ez a legnagyobb elégtétel, amelyet nyújthatunk az elődeiknek, és ez a legnagyobb esély, amelyet megteremthetünk az utánunk következő magyar nemzedékek számára, hogy ne kelljen átélniük semmi ahhoz hasonlót, mint amin a mi nagyszüleink, szüleink generációja szenvedett.
Az Alaptörvényünk szavaival kívánom, hogy „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
Isten segítsen Bennünket!