Büszkeségpont – avatóbeszéd
Szank
Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Emlékező Közösség, Hölgyeim és Uraim!
1936-ban Illyés Gyula ezekkel a sorokkal kezdte a Haza a magasban című versét:
„Jöhet idő, midőn emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni…”
A költő által megjövendölt idő húsz esztendő múlva, 1956. november 4-én lánctalpakon érkezett meg Magyarországra, és több mint harminc esztendőig itt is maradt. 1956 végére vérbe fojtották a magyar forradalmat, megszűntek a harcok a magyar szabadságharcosok és a túlerőben lévő idegen elnyomók között, ám ugyanekkor megkezdődött egy hasonlóan ádáz, de évtizedekig tartó küzdelem a nemzeti emlékezés és büszkeség erői, valamint a magyarságot felejtésre és megaláztatásra ítélni akaró erők között. Ez utóbbiak részéről a küzdelem legfontosabb célja a magyar önazonosság szétzilálása volt, a magyar emlékezet átírása, és az értéktudat megváltoztatása.
Mindez azért, mert egy emlékezetétől és értéktudatától megfosztott közösség elveszíti önismeretét, önbizalmát és önbecsülését, minekutána már nehezebben vagy egyáltalán nem tudja felismerni önérdekeit, és így a hatalmat gyakorlók által biztosabban uralhatóvá, anyagi és szellemi javaiból könnyebben kiforgathatóvá válik. Ilyen kommunista hatalom uralta Magyarországot, amely már 1947 után is, de különösképpen 1956 után vérben, haza- és nemzetárulásban fogant.
Az 1990-ben történt rendszerváltoztatás eredményeképpen a kommunista erők ugyan elveszítették politikai főhatalmukat, de ezen erők eszmei és politikai örökösei hosszú ideig nem veszítették el a nemzet emlékezetének és méltóságának megtörésére szolgáló évtizedes eszközeiket az oktatásban, kultúrában és a tömegtájékoztatásban. Amikor csak tehették – éltek ezekkel az eszközökkel, egészen odáig menően, hogy –szégyenbe és erőszakba fojtották még az 1956-os forradalmunk ötvenedik évfordulóját is.
A rendszerváltoztatásban elnyert szabadságunk eddigi huszonhat esztendeje – tisztelt Hölgyeim és Uraim – úgy is értelmezhető, mint a nemzeti önmegváltásunk negyedszázados története. A magyarság nehéz, buktatókkal terhelt, de kitartó és egyre tudatosabb, önmegváltási, kiváltási küzdelme mindabból a sorsból, amit a felejtés és megaláztatás XX. és XXI. századi erői szántak neki.
Mindezért üzenetértéke van annak, hogy ma éppen itt, az önmegváltásban, a redemptioban sikeres történelmi példát nyújtó jászok és kunok földjén, Szankon nyithatjuk meg az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékezetét éltető Büszkeségpont kapuit.
A szanki Büszkeségpont – hasonlóan az ország többi valós és jelképes büszkeségpontjához – azt üzeni, hogy a magyar emlékezet erősebb, mint azok, akik fel akarták számolni. Azt üzeni, hogy mi, mai magyarok az önbecsülésünk, összetartozásunk és munka-áldozatunk segítségével megválthatjuk XXI. századi szabadságunkat és méltóságunkat, reményt és esélyt nyújtva ezáltal gyermekeinknek, unokáinknak, elégtételt adva szüleinknek és nagyszüleinknek.
Tisztelt Honfitársaim!
60 év két nemzedéket jelent.
Az akkori fiatalok, akik túlélték, ma már szerencsés esetben nagyszülők, és általában a nagyszülők adják át az unokáknak a közös emlékezet kincseit. A folyamatosság így válik természetessé. 1956 után ezt a természetes folytonosságot akarták megtörni, az emlékeket évtizedeken keresztül elfojtani, átszínezni, visszájukra fordítani. A szabadságért fegyvert ragadó az utcán elesett, vagy a megtorlásokban bitóra küldött 56-os fiatalokból, a pesti srácokból nem lett nagyapa, nagyanya, s akik mégis túlélték, azok nagyrészt el kellett meneküljenek.
1956 után ilyen körülmények között léptek működésbe a felejtés és megalázás magyarországi erői, amelyeknek ugyanaz volt a célja, mint amit a közép-európai sorsközösség jegyében a cseh Milan Kundera fogalmazott meg az 1968-os prágai tavasz után: „A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, más műveltséget nyújt, és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét és elfelejti múltját. A környező világ pedig még sokkal hamarabb felejt."
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Akik egy közösséget fel akarnak bomlasztani, azok a felejtés és megalázás módszerei mellett mindig igyekeznek szembe fordítani egymással annak tagjait is. Városi és falusi, fővárosi és vidéki, idős és fiatal, határon belüli és kívüli magyart. A közösségbomlasztók számára a közösségépítő emberek mindig ellenségként kezelendők.
Itt, Szankon nem kell messzire mennünk, hogy emlékezhessünk nemcsak a népi jogszokásokban megjelenő társadalmi gyakorlatra, hanem arra is, hogy a szomszédságunkban született meg az úgynevezett „halasi norma”, a helyi közösség önszerveződésének és újjászületésének Nagy Szeder István által kidolgozott rendje, amely 1956. november 1-jén Kiskunhalason demokratikus akaratnyilvánítással leváltotta a kommunista hatalmat, és – néhány napra – teret nyitott a többpárti demokráciának. Nem véletlen, hogy Nagy Szeder Istvánt mindezért negyvenhárom börtönben hurcolták meg a kommunisták.
A közemlékezet azt is megőrizte, hogy 1956-ban a magyar vidék élelmiszerrel segítette harcoló városainkat. Ennél azonban több is történt. A forradalmi elszántságot jól mutatják a mindenütt fellángoló tüntetések és követeléslisták, a vörös csillagok leverése, a szovjet emlékművek ledöntése, a sok helyen fellángoló harcok és a fegyveres erőszak jobbára civil veszteségei. A hatalom áldozatai, akiket sortüzek taroltak le – többek között – Kalocsán, Kiskunhalason, Szabadszálláson, és a vadállati rémtett: a tüntetők elleni véres repülőgép-támadás Tiszakécskén. Mindezekre emlékeztet a közeli Kiskunmajsán végső nyugalmat talált Pongrátz Gergely, 1956 Corvin-közi hőse. Az a Pongrátz Gergely nyugszik ott, aki a rendszerváltoztatás után bizakodással tért haza, hogy azután a szocialista-szabaddemokrata kormányzás idején megbilincselve hurcolják el egy tüntetésről.
A megalázás idejét azonban napjainkra a büszkeség ideje váltotta fel Magyarországon, amelynek egyik hirdetője a szanki Büszkeségpont is. Ez az emlékhely a látogatók számára szakszerűen igyekszik feltárni a korabeli történelmi előzményeket, a második világháború utáni kommunista berendezkedést Magyarországon, amelyek nélkül nem érthető meg 1956. A korabeli országos, megyei és helyi események összehangolt bemutatása hitelesen idézi fel a múltat, amelyet nem szabad felednünk. Szank önkormányzata hű maradt a helyi jelmondathoz: „Tedd a jót és kerüld a rosszat.” Tíz esztendővel ezelőtt a szomorú 50. évfordulóra az önkormányzat úgy válaszolt, hogy emlékkövet állított Pongrátz Gergelynek és közteret nevezett el róla.
Emléktábla és utcanév őrzi az 1956-os mártír, a 15 évesen meggyilkolt szanki Magyar Zoltán és huszonegy vértanúvá tett tanulótársa emlékét is. Róluk sem szabad megfeledkeznünk. A szanki fiatalember 1956 októberében Pesterzsébeten tanult, ahol huszonegy kollégista társával a karhatalom emberei tarkólövéssel végeztek velük. A feledtetés jegyében évtizedekig hangoztatott hivatalos magyarázat szerint közlekedési baleset áldozatai lettek.
Tisztelt Honfitársaim!
Az 1956-os hőseink és áldozataink emléke ma is mindannyiunkat kötelez.
Köszönet Szanknak, köszönet Polgármester Úrnak és mindazoknak, akiknek hite és munkája benne van abban, hogy a Büszkeségpont ma megnyitja kapuit.
Kívánom, hogy sok szanki fiatal és sok látogató keresse fel ezt az emlékhelyet, és adja tovább az üzenetet: „Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak…”
1936-ban Illyés Gyula ezekkel a sorokkal kezdte a Haza a magasban című versét:
„Jöhet idő, midőn emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni…”
A költő által megjövendölt idő húsz esztendő múlva, 1956. november 4-én lánctalpakon érkezett meg Magyarországra, és több mint harminc esztendőig itt is maradt. 1956 végére vérbe fojtották a magyar forradalmat, megszűntek a harcok a magyar szabadságharcosok és a túlerőben lévő idegen elnyomók között, ám ugyanekkor megkezdődött egy hasonlóan ádáz, de évtizedekig tartó küzdelem a nemzeti emlékezés és büszkeség erői, valamint a magyarságot felejtésre és megaláztatásra ítélni akaró erők között. Ez utóbbiak részéről a küzdelem legfontosabb célja a magyar önazonosság szétzilálása volt, a magyar emlékezet átírása, és az értéktudat megváltoztatása.
Mindez azért, mert egy emlékezetétől és értéktudatától megfosztott közösség elveszíti önismeretét, önbizalmát és önbecsülését, minekutána már nehezebben vagy egyáltalán nem tudja felismerni önérdekeit, és így a hatalmat gyakorlók által biztosabban uralhatóvá, anyagi és szellemi javaiból könnyebben kiforgathatóvá válik. Ilyen kommunista hatalom uralta Magyarországot, amely már 1947 után is, de különösképpen 1956 után vérben, haza- és nemzetárulásban fogant.
Az 1990-ben történt rendszerváltoztatás eredményeképpen a kommunista erők ugyan elveszítették politikai főhatalmukat, de ezen erők eszmei és politikai örökösei hosszú ideig nem veszítették el a nemzet emlékezetének és méltóságának megtörésére szolgáló évtizedes eszközeiket az oktatásban, kultúrában és a tömegtájékoztatásban. Amikor csak tehették – éltek ezekkel az eszközökkel, egészen odáig menően, hogy –szégyenbe és erőszakba fojtották még az 1956-os forradalmunk ötvenedik évfordulóját is.
A rendszerváltoztatásban elnyert szabadságunk eddigi huszonhat esztendeje – tisztelt Hölgyeim és Uraim – úgy is értelmezhető, mint a nemzeti önmegváltásunk negyedszázados története. A magyarság nehéz, buktatókkal terhelt, de kitartó és egyre tudatosabb, önmegváltási, kiváltási küzdelme mindabból a sorsból, amit a felejtés és megaláztatás XX. és XXI. századi erői szántak neki.
Mindezért üzenetértéke van annak, hogy ma éppen itt, az önmegváltásban, a redemptioban sikeres történelmi példát nyújtó jászok és kunok földjén, Szankon nyithatjuk meg az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékezetét éltető Büszkeségpont kapuit.
A szanki Büszkeségpont – hasonlóan az ország többi valós és jelképes büszkeségpontjához – azt üzeni, hogy a magyar emlékezet erősebb, mint azok, akik fel akarták számolni. Azt üzeni, hogy mi, mai magyarok az önbecsülésünk, összetartozásunk és munka-áldozatunk segítségével megválthatjuk XXI. századi szabadságunkat és méltóságunkat, reményt és esélyt nyújtva ezáltal gyermekeinknek, unokáinknak, elégtételt adva szüleinknek és nagyszüleinknek.
Tisztelt Honfitársaim!
60 év két nemzedéket jelent.
Az akkori fiatalok, akik túlélték, ma már szerencsés esetben nagyszülők, és általában a nagyszülők adják át az unokáknak a közös emlékezet kincseit. A folyamatosság így válik természetessé. 1956 után ezt a természetes folytonosságot akarták megtörni, az emlékeket évtizedeken keresztül elfojtani, átszínezni, visszájukra fordítani. A szabadságért fegyvert ragadó az utcán elesett, vagy a megtorlásokban bitóra küldött 56-os fiatalokból, a pesti srácokból nem lett nagyapa, nagyanya, s akik mégis túlélték, azok nagyrészt el kellett meneküljenek.
1956 után ilyen körülmények között léptek működésbe a felejtés és megalázás magyarországi erői, amelyeknek ugyanaz volt a célja, mint amit a közép-európai sorsközösség jegyében a cseh Milan Kundera fogalmazott meg az 1968-os prágai tavasz után: „A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, más műveltséget nyújt, és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét és elfelejti múltját. A környező világ pedig még sokkal hamarabb felejt."
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Akik egy közösséget fel akarnak bomlasztani, azok a felejtés és megalázás módszerei mellett mindig igyekeznek szembe fordítani egymással annak tagjait is. Városi és falusi, fővárosi és vidéki, idős és fiatal, határon belüli és kívüli magyart. A közösségbomlasztók számára a közösségépítő emberek mindig ellenségként kezelendők.
Itt, Szankon nem kell messzire mennünk, hogy emlékezhessünk nemcsak a népi jogszokásokban megjelenő társadalmi gyakorlatra, hanem arra is, hogy a szomszédságunkban született meg az úgynevezett „halasi norma”, a helyi közösség önszerveződésének és újjászületésének Nagy Szeder István által kidolgozott rendje, amely 1956. november 1-jén Kiskunhalason demokratikus akaratnyilvánítással leváltotta a kommunista hatalmat, és – néhány napra – teret nyitott a többpárti demokráciának. Nem véletlen, hogy Nagy Szeder Istvánt mindezért negyvenhárom börtönben hurcolták meg a kommunisták.
A közemlékezet azt is megőrizte, hogy 1956-ban a magyar vidék élelmiszerrel segítette harcoló városainkat. Ennél azonban több is történt. A forradalmi elszántságot jól mutatják a mindenütt fellángoló tüntetések és követeléslisták, a vörös csillagok leverése, a szovjet emlékművek ledöntése, a sok helyen fellángoló harcok és a fegyveres erőszak jobbára civil veszteségei. A hatalom áldozatai, akiket sortüzek taroltak le – többek között – Kalocsán, Kiskunhalason, Szabadszálláson, és a vadállati rémtett: a tüntetők elleni véres repülőgép-támadás Tiszakécskén. Mindezekre emlékeztet a közeli Kiskunmajsán végső nyugalmat talált Pongrátz Gergely, 1956 Corvin-közi hőse. Az a Pongrátz Gergely nyugszik ott, aki a rendszerváltoztatás után bizakodással tért haza, hogy azután a szocialista-szabaddemokrata kormányzás idején megbilincselve hurcolják el egy tüntetésről.
A megalázás idejét azonban napjainkra a büszkeség ideje váltotta fel Magyarországon, amelynek egyik hirdetője a szanki Büszkeségpont is. Ez az emlékhely a látogatók számára szakszerűen igyekszik feltárni a korabeli történelmi előzményeket, a második világháború utáni kommunista berendezkedést Magyarországon, amelyek nélkül nem érthető meg 1956. A korabeli országos, megyei és helyi események összehangolt bemutatása hitelesen idézi fel a múltat, amelyet nem szabad felednünk. Szank önkormányzata hű maradt a helyi jelmondathoz: „Tedd a jót és kerüld a rosszat.” Tíz esztendővel ezelőtt a szomorú 50. évfordulóra az önkormányzat úgy válaszolt, hogy emlékkövet állított Pongrátz Gergelynek és közteret nevezett el róla.
Emléktábla és utcanév őrzi az 1956-os mártír, a 15 évesen meggyilkolt szanki Magyar Zoltán és huszonegy vértanúvá tett tanulótársa emlékét is. Róluk sem szabad megfeledkeznünk. A szanki fiatalember 1956 októberében Pesterzsébeten tanult, ahol huszonegy kollégista társával a karhatalom emberei tarkólövéssel végeztek velük. A feledtetés jegyében évtizedekig hangoztatott hivatalos magyarázat szerint közlekedési baleset áldozatai lettek.
Tisztelt Honfitársaim!
Az 1956-os hőseink és áldozataink emléke ma is mindannyiunkat kötelez.
Köszönet Szanknak, köszönet Polgármester Úrnak és mindazoknak, akiknek hite és munkája benne van abban, hogy a Büszkeségpont ma megnyitja kapuit.
Kívánom, hogy sok szanki fiatal és sok látogató keresse fel ezt az emlékhelyet, és adja tovább az üzenetet: „Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak…”
Sajtóiroda
2016. november 25.