Excellenciás Érsek Úr!
Tisztelt Kormánybiztos Asszony!
Tisztelt Elnök Urak!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Vendégeink!

60 esztendővel ezelőtt, 1956. november 4-én, a szovjet tankokkal körbevett magyar Parlament épületében magányosan, de rendíthetetlenül írta felhívását a világ lelkiismeretéhez Bibó István, a forradalmi kormány államminisztere, aki azáltal vált az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik hősévé, hogy tettekkel bizonyította: írástudóként és politikusként minden körülmények között lehetséges hűségesnek és felelősnek maradni.

Ezért is különös elégtétel, hogy a forradalom 60. évfordulóján itt az Országházban köszönthetem az eszmei hűségre és közösségi felelősségre emlékező magyarországi, Kárpát-medencei és közép-európai írástudó barátainkat, Isten hozta Önöket! Köszönöm a mai konferencia kezdeményezőinek, a Lakiteleki Népfőiskolának és személyesen Lezsák Sándor elnök úrnak, valamint a Magyar Írószövetségnek, hogy ma együtt lehetünk.

Az 1956-os magyar forradalom képzeletbeli nagy festményén az írók, értelmiségiek, írástudók alakja és szerepe talán a rembrandti fényárnyék jelenséggel értelmezhető a leginkább: minél erősebb a sötét, annál élesebb a fény, minél nagyobb az írástudók árulása, annál értékesebb az írástudói hűség.

60 év távlatából nyilvánvaló, hogy a magyarországi kommunista zsarnokság, amellyel 1956-ban a szabadságharcosok szembeszálltak, nemcsak a nagyhatalmi megállapodásokon és a szovjet katonai erőfölényen alapuló kommunista hatalom képviselőinek, hanem az őket kiszolgáló értelmiség magatartásának is volt az eredménye. 1945 után az írástudók árulása is szükséges volt a magyarországi kommunista rendszer kialakításához és megszilárdításához, mint ahogyan a magyar írástudók hűsége is elengedhetetlen volt az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzeti tudatosságához, és különösképpen eszmei örökségének későbbi megóvásához.

Mindez azért van – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, mert az ókor óta ismert, hogy az erőszakkal fenntartott uralom is csak akkor lehet tartós, ha az uralomra törők el tudják foglalni az alávetendőknek nemcsak földrajzi szállásterületét, anyagi erőforrásait, de a maguk világmagyarázatával, normáival be tudják magukat szállásolni a szolgaságra kijelöltek gondolatvilágába, ki tudják sajátítani szellemi erőforrásaikat is. A diktatúrát, a demokráciát vagy napjainkban éppen a posztdemokratikus nihilizmus egyre inkább káoszba és önmegsemmisítésbe hajló rendszerét a politikusok sohasem egymagukban, hanem mindig az írástudók segítségével csinálják. Julien Bendától tudjuk, hogy míg korábban az írástudók vallották a jót és cselekedték a rosszat, a XX. században az írástudók megtanulták a rosszat jónak látni és láttatni, és azt gondolták, hogy ezzel feloldják a nyomasztó dilemmát.

Van azonban, amikor az idők választásra kényszerítenek mindenkit. Ilyen idő volt Magyarországon 1956-ban, amikor nem az írástudók és nem a politikusok, hanem a magyar társadalom ereje, elfojtott és elemi erővel kitörő szabadságvágya állította egymással nyíltan szembe a bűnt és az erényt, és ebben a helyzetben az írástudóknak és politikusoknak egyaránt dönteniük kellett arról, hogy melyik oldalra állnak. 1956 forradalmában ezért tükröződik élesen az írástudói hűség és sötétlik az írástudói árulás is.

Kegyelmi állapotnak volt mondható a bűn és az erény nyílt szembenállása 1956-ban, mert XXI. századi valóságunkban újra megtapasztalhatjuk – minként ezt Weöres Sándor még 1945-ben megfogalmazta, hogy – „a bűn nem akkor a legveszedelmesebb, amikor nyíltan szembeszegül az erénnyel, hanem amikor erénynek álcázza magát és megfertőzi a felismerő érzéket”.

1956-ban és az utána következő időkben a legjobb magyar írástudók bebizonyították, hogy lehet a jót vallani és a jót cselekedni, hogy a közösségünk, nemzetünk iránti hűség a legnehezebb történelmi körülmények között is megőrizhető.

Adjon ez a példa hitet, erőt és mércét a XXI. századi magyar és európai írástudóknak is.

Eredményes eszmecserét és emelkedett együttlétet kívánok mindannyiuknak!