Mélyen tisztelt Áder János Elnök Úr! Mélyen tisztelt Stanislaw Tillich Elnök Úr! Mélyen tisztelt Marek Kuchcinski Elnök Úr! Mélyen tisztelt Orbán Viktor Miniszterelnök Úr! Tisztelt Vendégeink, tisztelt Képviselőtársaim, Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Országgyűlés!

„Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogyan süllyedt bennszülötté ez a nagy középkori nemzet a tulajdon országában?” – 1956 előtt tizenhárom esztendővel, azaz 1943-ban az egyik legnagyobb huszadik századi magyar gondolkodó, Németh László ezekkel a szavakkal kezdte beszédét az akkori vészterhes időkben kiutat kereső szárszói értelmiségi találkozón.

A magyar nemzet emelkedésének vagy süllyedésének okairól az írástudók könyvtárnyi vitaképes magyarázattal szolgáltak és szolgálnak, ám van egy ok, egyetlen ok, amellyel a történelem szembesít bennünket, és ezért az vitán felül áll: amikor Magyarországnak önrendelkezésre képes, azaz szuverén, cselekvőképes és nemzeti célokat követő állama volt, akkor a magyar nemzet mindig felemelkedett. Amikor viszont a magyar államiság hiányzott vagy elveszítette szuverén, cselekvőképes és nemzeti jellegének bármelyik elemét, akkor a magyarságra mindig nehéz idők és történelmi zuhanások vártak.

A középkorban a független, cselekvőképes és a kornak megfelelően nemzeti magyar állam nemcsak Magyarországot, hanem a délkeleti végeken a keresztény Európát is védte az Európán kívüli és az európai civilizációt megsemmisíteni akaró ellenséges erőktől. 1956-ban éppen ötszáz esztendős évfordulója volt annak, hogy a közép- és kelet-európai népek fiait is soraiba foglaló magyar várvédő sereg 1456-ban Nándorfehérvárnál, a mai Belgrád alatt, megállította a többszörös túlerőben lévő oszmán hadakat, és ezzel hetven esztendőnyi védelmet és nyugalmat biztosított a korabeli Európának.

Azonban alig öt évtized múltán előbb a magyar államot vezető elit nemzeti célmeghatározó képessége veszett el, majd pedig az állam cselekvőképessége roppant meg végzetesen, míg aztán önmaga és Európa védelmében maga a középkori magyar állam is felmorzsolódott, 1526 után megszűnt, Magyarország pedig három részre szakadt. Ezt követően a magyarok számára a szuverén, cselekvőképes és nemzeti magyar állam helyreállítása testesítette meg a legfőbb szabadságot. A szabadságot arra, hogy megmaradhassunk annak, akik vagyunk. Ez volt a cél, amely átívelt az évszázadokon, és összekötötte a magyar nemzedékeket. A XVIII. században ez a cél vezérelte Rákóczit és kurucait, 1848-49-ben ezt a célt tűzték zászlajukra a Márciusi Ifjak és Kossuth Lajosék, és a XX. században ezt a célt akarta elérni az 1956-os forradalom és szabadságharc is.

Az ellenséges túlerő mindhárom nagy szabadságküzdelmünket vérbe fojtotta, de a magyar szabadságvágy mindhárom esetben legyőzetve is győztesnek bizonyult, mert a legnehezebb időkben is éltette és erősítette a magyarok reményét és hitét, amíg az idő megérett a nemzeti célok megvalósulására.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1956 hősei egy olyan rendszerrel szálltak szembe, amely a nemzeti önazonosság megtaposásán, az állami önrendelkezés felszámolásán és az önbecsülést romboló társadalmi és gazdasági megalázáson és méltánytalanságon alapult. Ez a rendszer volt a szovjet kommunizmus.
Ennek a rendszernek Magyarország nem önszántából lett része, hanem a közép- és kelet-európai sorstársaival együtt, a második világháború után a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió közötti geopolitikai játszmák áldozataként lökték oda rabnak, elorozván helyét Európa szabad világában.

A közép-európai sorsközösség tudatára utalt az 1956-os forradalom egyik első eszmei alapvetése, a budapesti műegyetemisták október 22-én elfogadott nyilatkozata, amelyben – idézem – „az egyetemi ifjúság egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki szolidaritását a varsói munkásokkal és ifjúsággal, a lengyel függetlenségi mozgalommal”.

1956. november 1-jén a forradalmi magyar kormány kimondta Magyarország függetlenségét és semlegességét, valamint bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépését. Nemzetközi jogi értelemben ekkor a cselekvőképességét a forradalomban visszanyerő magyar állam, a nemzet érdekei védelmében a szuverenitását gyakorolta.

Másnap, 1956. november 2-án az Egyesült Államok külügyminisztériuma táviratban arról értesítette a szovjet pártfőtitkárt vendégül látó jugoszláv vezetőt, Titót, hogy – idézem – „az Egyesült Államok kormánya nem tekint kedvező szándékkal olyan kormányokra a Szovjetunió határai mentén, amelyek barátságtalanok a Szovjetunió iránt”.

Ezek után, 1956. november 4-én a Szovjetunió több harckocsival támadt Magyarországra, mint 1939-ben Hitler Lengyelországra. Hatvanezer kiképzett szovjet katona zúdult néhány ezer, katonailag képzetlen vagy hiányosan felszerelt, többnyire fiatal civil szabadságharcosra.
1956. november 4-én itt, a szovjet tankok által körbefogott Országházban a magyar forradalmi kormány utolsó képviselője, Bibó István államminiszter magányosan gépelt kiáltványában ezt írta: „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és világhoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét…”

Öt órával a szovjet támadás után, az ENSZ-ben az Egyesült Államok kormányát képviselő Henry Cabot Lodge csak ennyit mondott: „ha volt valaha olyan idő, hogy az Egyesült Nemzetek élet és halál kérdésévé válhatott egy egész nemzetnek; ez az az idő”.

Egy amerikai veterán, Frank J. Johnson 1962-ben megjelent könyvében mindezt ekként kommentálta: „Magyarország meghalt, mert az egyetlen hatalom, amely megmenthette volna, az Egyesült Államok, azt választotta, hogy haljon meg – azt színlelve, hogy felmentést nyerünk felelősségünk alól, ha olyan szervezetre hárítjuk a tennivalót, amely képtelen ellátni azt.”

Tisztelt Honfitársaim! Tisztelt Vendégeink!

„És minden rendű népek, rendek/
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: »Elég volt.«”

– vetette papírra a harcok elültével még 1956-ban, de már emigrációban Márai Sándor megrendítően gyönyörű versének sorait.

Több, mint háromezer halott az utcákon (közöttük az éppen ma 60 éve itt, a Kossuth téren géppuskatűzzel legyilkolt név szerint ismert 71 és ki tudja, mennyi ismeretlen áldozat), húszezer sebesült, húszezer koncepciós per, több, mint kétszáz végrehajtott halálos ítélet, ezer Szovjetunióba elhurcolt magyar ember, tizenháromezer internált belföldön, kétszázezer szülőföldjét elhagyni kényszerülő menekült és egy több, mint harminc esztendőre újra berendezkedő, hazaárulásban és emberölésben fogant, nemzetellenes és velejéig gonosz kommunista diktatúra – ezt kapta büntetésként a magyar nép 1956-ért, amiért „nem pusztult ki, ahogy kérték”, amiért „nem várta csendben a végét”.

Vérrel és áldozattal megszentelt jutalomként pedig azt kapták a magyarok 1956-tól, hogy 12 nap alatt visszanyerték a szabadság, a méltóság és a felelősségvállalás lélekemelő erejét. Ezen erő segítségével születhetett újjá 1990-ben a demokratikus Magyarország, ezen erő segíti ma is Magyarországot az euroatlanti szövetségekben, hogy az ezekből fakadó kötelezettségei teljesítése és jogai gyakorlása során megőrizze méltóságát, egyenjogúságát és függetlenségét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ahogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc megkerülhetetlen tanulsággal szolgált a korabeli Európának, épp oly fontos az üzenete a mai európai generációk számára.
A magyar forradalom tükrében az egykori Európa és nagyvilág felismerhette a kommunizmus igazi arcát, így 1956 után jóhiszeműen már senki sehol nem hivatkozhatott többé a nép felemelkedését szolgáló kommunizmusra vagy emberarcú szocializmusra. A magyar forradalom egyben mindenki számára tragikus példa volt arra, hogy a megszállt Európa egy fejét felemelő nemzete a XX. század második felében miként eshet áldozatául Európán kívüli nagyhatalmak cinikus játszmáinak.

A forradalom és szabadságharc tanulsága napjainkban pedig arra figyelmeztet, hogy a saját önazonosságának, önrendelkezésének és önbecsülésének fenntartása és védelme nélkül egész Európa, az egész Európai Unió tragikus vesztese lehet az Európán kívüli nagyhatalmi erők és az államok fölötti, demokratikus felhatalmazás és ellenőrzés nélkül működő háttérhatalmak gátlástalan érdekérvényesítésének.

1956 magyarjai azt üzenik a XXI. századnak, hogy a nemzeti önazonosság, önrendelkezés és önbecsülés soha nem veszélyforrás, hanem mindig erőforrás egy közösség számára, így Európa és az Európai Unió számára is. Egy olyan globális versenyben, amelyben az identitás egyre inkább politikai és gazdasági versenyképességi tényezővé válik, Európa nem állhat helyt a közös keresztény civilizációs alapokra épülő, sokszínű nemzeti kultúrák alkotta európai identitás nélkül.

A magyar 1956 azt üzeni a XXI. századnak, hogy a népakaraton nyugvó állami szuverenitásokból sem a népakarat, sem az állam, sem annak szuverenitása nem vonható ki, mert ellenkező esetben a demokrácia leépülése, anarchia és alávetettség vár Európára.
1956-os magyar forradalmunk és szabadságharcunk eszményei és értékei arra köteleznek bennünket, hogy olyan Európai Uniót, és benne egy olyan magyar államot építsünk, amely szolgálja és nem kiszolgáltatja az európai és a magyar polgárokat.

Ezen eszményekért hatvan esztendővel ezelőtt a magyarok a biztos halált is vállalva nekimentek a szabadságot eltipró idegen tankoknak.
Félreismeri és lebecsüli a magyarokat, aki napjainkban úgy gondolja, hogy cukorral vagy korbáccsal, hazugsággal, nyomásgyakorlással és fenyegetéssel rávehetőek leszünk 1956 örökségének megtagadására, önazonosságunk, önbecsülésünk és önrendelkezésünk feladására.

Kegyelettel emlékezünk a kommunizmus minden magyar, lengyel, német és más nemzethez tartozó áldozatára, a kommunizmus elleni harc minden mártírjára.

Örök hála 1956 velünk élő hőseinek. Köszönet lengyel és német barátainknak, köszönet mindazon szabadságszerető polgároknak, akiknek segítségére mindig számíthattunk és számíthatunk a magyar és az európai szabadság érdekében.

Dicsőség a hősöknek, Isten adjon erőt, állhatatosságot és bölcsességet a követőiknek!