Fotókiállítás megnyitója az Európai Parlament Jehudi Menuhin termében
Brüsszel
Tisztelt Daul Elnök Úr!
Tisztelt Képviselő Kollégák!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Bibliában Góliát az Isten-ellenes hatalom jelképe, a félelmet keltő és legyőzhetetlennek tűnő óriás, akit Dávid mégis legyőz. Ez a küzdelem pedig egyben az identitásért vívott harc jelképévé is vált az emberiség kultúrtörténetében.
Minden ember és minden közösség életében eljöhet az idő, amikor elkerülhetetlenül találkozik a maga Góliátjával.
1956-ban a magyarság is birokra kelt a maga Góliátjával, akit egy olyan hatalmi rendszer testesített meg, amely a nemzeti önazonosság megtaposásán, az állami önrendelkezés felszámolásán és az önbecsülést romboló társadalmi-gazdasági megalázáson alapult.
Ez a rendszer volt a szovjet kommunizmus.
Ennek a rendszernek Magyarország nem önszántából lett része, hanem a közép- és kelet-európai sorstársaival együtt a második világháború után a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió közötti geopolitikai játszmák áldozataként került oda rabnak, elveszítve helyét Európa szabad világában.
Ezelőtt hatvan esztendővel, a megszállt országban kiépült kommunista diktatúra tizedik esztendejében a magyarok azt mondták, hogy elég volt.
A magyar forradalom az állami önrendelkezés, a társadalmi-gazdasági méltányosság és a nemzeti önazonosság és önbecsülés védelme érdekében tört ki. A magyaroknak 1956-ban ez jelentette a szabadságot.
A történet folytatását mindannyian ismerjük.
A Szovjetunió több harckocsival rohanta le Magyarországot, mint 1939-ben Hitler Lengyelországot.
Hatvanezer kiképzett szovjet katona rontott néhányezer, többnyire fiatal és katonailag képzetlen vagy gyengén felszerelt magyar szabadságharcosra.
Góliát ezúttal eltiporta Dávidot, azaz a Szovjetunió vérbe fojtotta a magyar forradalmat.
Mindennek következménye lett a második világháború után 1956-ban ismét romhalmazzá vált Budapest; húszezer sebesült, több, mint háromezer magyar halott az utcákon; húszezer koncepciós per és több, mint kétszáz végrehajtott halálos ítélet; ezer a Szovjetunióba elhurcolt magyar ember, tizenháromezer internált belföldön és kétszázezer szülőföldjét elhagyni kényszerülő menekült.
1956. november 4-én a szovjet tankok által körbefogott magyar Parlament épületében tartózkodott a magyar forradalmi kormány utolsó képviselője, Bibó István államminiszter, aki magányosan gépelt kiáltványában azt írta, hogy – idézem – „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és világhoz vezető ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét…”
A magyarok nem ismerhették meg a különféle nemzetközi okmányokba foglalt elvek nem létező erejét, ellenben több mint három évtizedig elszenvedhették egy hazaárulásban és emberölésben fogant, nemzetellenes és velejéig gonosz kommunista diktatúra erőszaktevéseit.
Ám történelmi mércével mérve az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc legyőzetve is győzedelmesnek bizonyult.
Győztesnek, mert ugyan 1956-ban a magyar ügy a nyomasztó szovjet túlerő és a nemzetközi politika közönye miatt tizenkét nap alatt elveszett, de a magyarok ezen idő alatt visszanyerték a szabadság, a méltóság és a felelősségvállalás lélekemelő erejét.
Hatalmas erő volt ez, amely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy amikor a kommunista Szovjetunió megbukott, a demokratikus Magyarország újjászülethessen.
A szabadság, méltóság és felelősségvállalás ekkor megtapasztalt ereje segítette Magyarországot a rendszerváltoztatást követő huszonhat esztendőben, és segíti ma is, az Európai Uniós tagságából származó jogok gyakorlásában és kötelezettségek teljesítésében is.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hitet, erőt és példát nyújt ma is a nagyvilág minden szabadságszerető közösségének, így az Európai Unió közösségének is, amely – több jel utal erre – a XXI. században kénytelen lesz farkasszemet néznie a maga Góliátjával.
Az egyik ilyen jel, hogy a még 28 tagú Európai Unió tagállamainak összesített nemzeti összterméke alapján, mint a legerősebb világgazdasági tényező, egyre inkább a világ két legerősebb Európán kívüli katonai nagyhatalmának ütközőzónájába kerülve, geopolitika játszmák vesztesévé válhat.
Egy másik jel, hogy egy olyan világban, amelyben az erős identitás a politikában és a gazdaságban egyaránt egyre inkább versenyképességi tényezőként tűnik fel, az Európai Unió az identitászavar tüneteit mutatja.
Egy harmadik jel, hogy az Európai Unió a saját rendjének, közbiztonságának és külső határainak a védelmében bizonytalanságokat mutat, és ezzel elbizonytalanítja a polgárait is, hiszen az európai önvédelem készségének és képességének a csökkenésével az európai polgárok biztonsága és önbecsülése is csökken.
Az Európai Unió saját Góliátjával megvívandó küzdelmében – hasonlóan az 1956-os magyarokéhoz – az a tét forog kockán, hogy megtudja-e védeni önazonosságát, és önbecsülését, biztonságát és erőforrásait, szabadságát és önrendelkezését – azaz, hogy az Unió az európai polgárokat szolgálja, vagy akarva-akaratlanul kiszolgáltatja őket Európán kívüli érdekeknek?
1956-ban a magyarokat a saját szabadságharcukban három cél vezérelte a túlerővel szemben: visszaszerezni a nemzeti önazonossághoz való jogunkat, visszaszerezni a közösség ügyei demokratikus intézésének lehetőségét és visszatéríteni a politikát a hazug utópiák konstruált világából az emberközeli valóság talajára.
Meggyőződésem szerint az Európai Unió – úgyis mint a szabadságot és az emberi méltóságot tisztelő nemzetek közössége – az előtte álló és feléje közelítő kihívások sikeres megválaszolása érdekében éppúgy nem tehet mást, mint hogy nem gyengíteni, hanem erősíteni próbálja az erejét adó nemzeti identitásokat; nem az emberektől távol lévő és nem ellenőrizhető nemzetközi és nemzetek feletti intézmények és szervezetek túlhatalmát erősíti, hanem a tagállamok polgárainak demokratikus akaratnyilvánítását tekinti irányadónak; és szakít a valóság fenyegető tényeit figyelmen kívül hagyó politikával és az ennek eszközéül szolgáló, a szólás és gondolkodás szabadságát korlátozó politikailag korrekt beszédmóddal.
Ha így tesz, az Európai Unió erősebbnek fog bizonyulni minden rá várakozó Góliátnál.
1956 után Albert Camus úgy fogalmazott, hogy „a magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat”.
Köszönöm az Európai Néppárt elnökének és minden más barátunknak, hogy a magyar szabadság ügyében hűek maradtak és mindig számíthatunk rájuk.
Tisztelt Képviselő Kollégák!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Bibliában Góliát az Isten-ellenes hatalom jelképe, a félelmet keltő és legyőzhetetlennek tűnő óriás, akit Dávid mégis legyőz. Ez a küzdelem pedig egyben az identitásért vívott harc jelképévé is vált az emberiség kultúrtörténetében.
Minden ember és minden közösség életében eljöhet az idő, amikor elkerülhetetlenül találkozik a maga Góliátjával.
1956-ban a magyarság is birokra kelt a maga Góliátjával, akit egy olyan hatalmi rendszer testesített meg, amely a nemzeti önazonosság megtaposásán, az állami önrendelkezés felszámolásán és az önbecsülést romboló társadalmi-gazdasági megalázáson alapult.
Ez a rendszer volt a szovjet kommunizmus.
Ennek a rendszernek Magyarország nem önszántából lett része, hanem a közép- és kelet-európai sorstársaival együtt a második világháború után a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió közötti geopolitikai játszmák áldozataként került oda rabnak, elveszítve helyét Európa szabad világában.
Ezelőtt hatvan esztendővel, a megszállt országban kiépült kommunista diktatúra tizedik esztendejében a magyarok azt mondták, hogy elég volt.
A magyar forradalom az állami önrendelkezés, a társadalmi-gazdasági méltányosság és a nemzeti önazonosság és önbecsülés védelme érdekében tört ki. A magyaroknak 1956-ban ez jelentette a szabadságot.
A történet folytatását mindannyian ismerjük.
A Szovjetunió több harckocsival rohanta le Magyarországot, mint 1939-ben Hitler Lengyelországot.
Hatvanezer kiképzett szovjet katona rontott néhányezer, többnyire fiatal és katonailag képzetlen vagy gyengén felszerelt magyar szabadságharcosra.
Góliát ezúttal eltiporta Dávidot, azaz a Szovjetunió vérbe fojtotta a magyar forradalmat.
Mindennek következménye lett a második világháború után 1956-ban ismét romhalmazzá vált Budapest; húszezer sebesült, több, mint háromezer magyar halott az utcákon; húszezer koncepciós per és több, mint kétszáz végrehajtott halálos ítélet; ezer a Szovjetunióba elhurcolt magyar ember, tizenháromezer internált belföldön és kétszázezer szülőföldjét elhagyni kényszerülő menekült.
1956. november 4-én a szovjet tankok által körbefogott magyar Parlament épületében tartózkodott a magyar forradalmi kormány utolsó képviselője, Bibó István államminiszter, aki magányosan gépelt kiáltványában azt írta, hogy – idézem – „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és világhoz vezető ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét…”
A magyarok nem ismerhették meg a különféle nemzetközi okmányokba foglalt elvek nem létező erejét, ellenben több mint három évtizedig elszenvedhették egy hazaárulásban és emberölésben fogant, nemzetellenes és velejéig gonosz kommunista diktatúra erőszaktevéseit.
Ám történelmi mércével mérve az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc legyőzetve is győzedelmesnek bizonyult.
Győztesnek, mert ugyan 1956-ban a magyar ügy a nyomasztó szovjet túlerő és a nemzetközi politika közönye miatt tizenkét nap alatt elveszett, de a magyarok ezen idő alatt visszanyerték a szabadság, a méltóság és a felelősségvállalás lélekemelő erejét.
Hatalmas erő volt ez, amely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy amikor a kommunista Szovjetunió megbukott, a demokratikus Magyarország újjászülethessen.
A szabadság, méltóság és felelősségvállalás ekkor megtapasztalt ereje segítette Magyarországot a rendszerváltoztatást követő huszonhat esztendőben, és segíti ma is, az Európai Uniós tagságából származó jogok gyakorlásában és kötelezettségek teljesítésében is.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hitet, erőt és példát nyújt ma is a nagyvilág minden szabadságszerető közösségének, így az Európai Unió közösségének is, amely – több jel utal erre – a XXI. században kénytelen lesz farkasszemet néznie a maga Góliátjával.
Az egyik ilyen jel, hogy a még 28 tagú Európai Unió tagállamainak összesített nemzeti összterméke alapján, mint a legerősebb világgazdasági tényező, egyre inkább a világ két legerősebb Európán kívüli katonai nagyhatalmának ütközőzónájába kerülve, geopolitika játszmák vesztesévé válhat.
Egy másik jel, hogy egy olyan világban, amelyben az erős identitás a politikában és a gazdaságban egyaránt egyre inkább versenyképességi tényezőként tűnik fel, az Európai Unió az identitászavar tüneteit mutatja.
Egy harmadik jel, hogy az Európai Unió a saját rendjének, közbiztonságának és külső határainak a védelmében bizonytalanságokat mutat, és ezzel elbizonytalanítja a polgárait is, hiszen az európai önvédelem készségének és képességének a csökkenésével az európai polgárok biztonsága és önbecsülése is csökken.
Az Európai Unió saját Góliátjával megvívandó küzdelmében – hasonlóan az 1956-os magyarokéhoz – az a tét forog kockán, hogy megtudja-e védeni önazonosságát, és önbecsülését, biztonságát és erőforrásait, szabadságát és önrendelkezését – azaz, hogy az Unió az európai polgárokat szolgálja, vagy akarva-akaratlanul kiszolgáltatja őket Európán kívüli érdekeknek?
1956-ban a magyarokat a saját szabadságharcukban három cél vezérelte a túlerővel szemben: visszaszerezni a nemzeti önazonossághoz való jogunkat, visszaszerezni a közösség ügyei demokratikus intézésének lehetőségét és visszatéríteni a politikát a hazug utópiák konstruált világából az emberközeli valóság talajára.
Meggyőződésem szerint az Európai Unió – úgyis mint a szabadságot és az emberi méltóságot tisztelő nemzetek közössége – az előtte álló és feléje közelítő kihívások sikeres megválaszolása érdekében éppúgy nem tehet mást, mint hogy nem gyengíteni, hanem erősíteni próbálja az erejét adó nemzeti identitásokat; nem az emberektől távol lévő és nem ellenőrizhető nemzetközi és nemzetek feletti intézmények és szervezetek túlhatalmát erősíti, hanem a tagállamok polgárainak demokratikus akaratnyilvánítását tekinti irányadónak; és szakít a valóság fenyegető tényeit figyelmen kívül hagyó politikával és az ennek eszközéül szolgáló, a szólás és gondolkodás szabadságát korlátozó politikailag korrekt beszédmóddal.
Ha így tesz, az Európai Unió erősebbnek fog bizonyulni minden rá várakozó Góliátnál.
1956 után Albert Camus úgy fogalmazott, hogy „a magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat”.
Köszönöm az Európai Néppárt elnökének és minden más barátunknak, hogy a magyar szabadság ügyében hűek maradtak és mindig számíthatunk rájuk.
Sajtóiroda
2016. október 18.