Tisztelt Elnök Urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves marosvásárhelyi Barátaink!

Amikor több, mint negyedszázada, az 1990 februári marosvásárhelyi százezres magyar felvonuláson megkérdezték az egyik idős székely résztvevőt, miért tartotta fontosnak eljönni, azt válaszolta: „Meg akartam nézni, hogy negyven évnyi kommunizmus után, mi, magyarok, vagyunk-e még elegen Marosvásárhelyen, és úgy látom, hogy – hála Istennek – vagyunk”.

Azóta, amikor Vásárhelyre jövünk, mindannyiunkban ugyanez a kérdés munkál: huszonhat esztendőnyi nehéz vásárhelyi idők után, vagyunk-e még, maradtunk-e még elegen Bethlen Gábor városában? Köszönet a Vásárhelyi Forgatag szervezőinek, hogy idén is mindenkinek segítenek a válaszadásban: igen, Marosvásárhely magyarsága megvan, és meg is akar maradni.

A vásárhelyi magyarok nemcsak Márai Sándortól tudják, hogy „Vásárhelynek lelke van, s ez a lélek sugárzik”, hanem évszázadok óta, a legmostohább időkben is, megtapasztalták azt.
Ez a megtartó erős lélek kedvező időkben – mint a történelem során oly sokszor megtette – képes lesz ismét gyarapodóra fordítani a vásárhelyi magyarok fájdalmasan apadó lélekszámát, amely az elmúlt két és fél évtizedben gyakorlatilag megfeleződött.

Az 1990-ben élt magyar közösség minden második tagja hiányzik napjainkban Marosvásárhelyről, ami békeidőkben példa nélküli a város magyarságának demográfiai történetében. Ez a statisztikai adat önmagában mindent elmond Marosvásárhely elmúlt negyedszázadáról.

Vádlón szól nemcsak a román politikai vezető réteg koronként eltérő eszközöket használó, de rendszereken és kormányzatokon átívelő magyarellenességéről, nemcsak a diszkriminációra, a „demokrácia-deficitre” más vonatkozásban olyannyira kényes európai elit cinkos közönyéről, de rólunk, magyarokról is: az erdélyi, benne a vásárhelyi és a magyarországi nemzetpolitika teljesítményéről – vagy inkább annak hiányáról –; mulasztásainkról, gyarlóságainkról, nemtörődömségünkről, állhatatlanságunkról.

A krónikások szerint ezelőtt négyszáz esztendővel körülbelül kétezer székely ember lakta a települést, amely Bethlen Gábortól szabad királyi városi rangot kapott. Ennyi székely nyert jogot és egyben kötelezettséget arra, hogy önerőből gondoskodjon a védelemről, azaz várfalat építsen a város köré.

Az idők során azonban a falaknál is erősebbnek bizonyult a vásárhelyi magyarság lélekbeni önvédelmi képessége: sújthatta ellenséges haderő, tizedelte éhínség és pestisjárvány, a sugárzó vásárhelyi lélek és akarat mindig életre, gyarapodásra és értékteremtésre segítette a város magyarságát.

A város korabeli jelentőségét jelzi, hogy Marosvásárhelyen harminchárom ország-gyűlést tartottak.
1571-ben például a marosvásárhelyi vártemplomban összeült országgyűlésen erősítették meg a korabeli Európában egyedülálló erdélyi vallásbékét kimondó tordai országgyűlés 1568-as határozatát; 1707-ben pedig a marosvásárhelyi Postaréten tartott országgyűlés választotta II. Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé.

A vásárhelyi lélek és akarat – tisztelt Hölgyeim és Uraim – így emelte fel a várost. Kétezer székely ember városából, az egykori Székelyvásárhelyből így lett – az elmúlt negyedszázad minden vesztesége ellenére – Marosvásárhely napjainkban is a legtöbb magyar által lakott erdélyi város.

Vásárhely azonban nemcsak a magyar múlt, hanem – meggyőződésünk szerint – az európai, magyar és román jövő városa is. A kérdés csak az, hogy milyen lesz ez a jövő, a válasz pedig rajtunk áll.

Erdélyben a XX. század kezdetét és végét – mint jelképes történelmi mérföldkövek – két nagy nemzeti akaratnyilvánítás jelzi: az egyik az 1918-as decemberi gyulafehérvári százezres román, a másik az 1990-es februári százezres magyar akaratnyilvánítás.

1918-ban százezer erdélyi román kinyilvánította egyesülési szándékát Romániával, egyúttal teljes nemzeti szabadságot ígérve minden erdélyi nemzeti közösségnek. Az egyesülés megtörtént, de a teljes nemzeti szabadság megvalósulása elmaradt, helyette teljes nemzeti elnyomás következett Erdély számbeli kisebbségbe szorult népei számára.

Voltak népek, amelyek nem bírták ki ezt az elnyomást, és feladták erdélyi szülőföldjüket. Az erdélyi szászok 1918-ban még nyolcszázezren voltak, 1990-re csak pár ezren maradtak.

Az erdélyi magyarság súlyos veszteségek árán ugyan, de kibírta a XX. századi nemzeti elnyomást. A kommunizmus bukása után, 1990. február 10-én Marosvásárhelyen százezer magyar ember – könyvvel és égő gyertyával a kezében, a Miatyánkkal az ajkán – kinyilvánította akaratát a XX. század lezárására és egy új korszak megnyitására vonatkozóan.

Azon a napon egy Európától évtizedekig elzárt, egy kegyetlen kommunista diktatúrából éppen csak kiszabaduló, a szülőföldjén nemzeti önazonosságában évtizedek óta sanyargatott közösség, az erdélyi magyarság nevében százezer marosvásárhelyi felvonuló méltóságteljesen tett hitet a szülőföld és a nemzeti önazonosság megtartása, a demokrácia és a keresztény Európa mellett.

Elemi erejű volt ez a csendes magyar kiállás, mely nemcsak az erdélyi, hanem az európai együttélés keretei között is kijelölte a közösen, békében élhető jövő alapértékeit.

Marosvásárhely magyarsága 1990 februárjában ismét bebizonyította, hogy nem a szalmaláng, hanem a soha ki nem hunyó, örök gyertyaláng népe. Mindezért a magyar nemzet nevében ma is hálánkat és köszönetünket fejezzük ki minden marosvásárhelyi és környékbéli magyarnak, a történelmi akaratnyilvánítás minden egykori résztvevőjének.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Napjainkban, amikor Európában módszeres és tudatos támadás éri a keresztény civilizáció alapértékeit, az európai emberek családi kötelékeit, vallási és nemzeti önazonosságát; amikor vannak politikusok Brüsszeltől Magyarországon át Erdélyig, akik a népakaraton nyugvó demokráciából éppen a népet szeretnék száműzni, akik szerint nem a valósággal szembeforduló politikai elit, hanem a nép a bajok forrása Európában; amikor geopolitikai játszmák közepette valamennyi európai ember szülőföldhöz való joga kerül veszélybe; akkor talán elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen minden európai polgárnak kijut a marosvásárhelyi magyar sorsból, reményből és félelemből, azaz elmondhatjuk, hogy minden európai polgártársunk egy kicsit vásárhelyi is, csak még sokan nem tudnak róla.

Mint ahogyan előbb-utóbb a román emberek is kénytelenek lesznek szembesülni azzal, hogy őket is kísérti a marosvásárhelyi, az erdélyi magyar sors: vannak olyan erők és érdekek a nagyvilágban, amelyek hasonlóan el akarják idegeníteni a románokat a szülőföldjüktől, hasonlóan szét akarják zilálni nemzeti önazonosságukat, hasonlóan meg akarják őket fosztani hitbéli kapaszkodóiktól, és hasonlóan ki akarják őket fosztani anyagilag, mint ahogyan megtörtént és történik ez az úgynevezett rendszerváltozások óta a vásárhelyi, az erdélyi és a kárpát-medencei magyarsággal.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A népi tapasztalat szerint a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön. Azaz a posztkommunizmus. Nehéz pontosan szavakba foglalni a meghatározását, de ha látjuk működés közben és érezzük a leheletét, akkor azonnal felismerjük. Mindez Marosvásárhelyen különösképpen beigazolódott.


Az 1990 februári százezres vásárhelyi magyar akaratnyilvánításra a román posztkommunista hatalom részéről 1990 márciusában egy magyarellenes pogromkísérlet volt a válasz. Magyarok és románok között elmélyült a kölcsönös félelem és a bizalmatlanság, a város elveszítette fejlődési lehetőségei nagy részét, az 1918-ban megígért és 1989 decemberében rövid időre szavakban ismét megerősített nemzeti szabadság helyett a számbeli kisebbségbe került magyarsággal szembeni nemzeti megalázás és kiszorítás politikája folytatódott Marosvásárhelyen is.

Jogos a kérdés, és nehéz az önbecsapás veszélye nélküli válasz: mikor és mi hozhat változást ebben az áldatlan helyzetben?

A mi válaszunk szerint az, ha a román politika felismeri, hogy Románia számára az erdélyi magyarság nem veszélyforrás, hanem erőtartalék, hogy Magyarország nem ellenség, hanem érték- és érdekközösségben lévő szövetséges.

Ha felismeri, hogy nem az erdélyi magyarság önazonosságának megtartásáért folytatott küzdelme jelenti Románia számára az igazi kihívást, hanem az, hogy magyarok és románok, szerbek és szlovákok, lengyelek és horvátok együtt meg tudjuk-e őrizni közös szülőföldünket, a Kárpát-medencét és Közép-Európát a gyermekeink és unokáink számára.

Szerbiában ez a felismerés már megtörtént, Szlovákiában – úgy tűnik – ugyanez érlelődik, így hát bízunk benne, hogy előbb vagy utóbb Romániában is bekövetkezhet.

Ami nem sikerült a XIX. és a XX. században, sikerülhet a XXI. században. Rajtunk, magyarokon, biztosan nem fog múlni.

Úgy vagyunk a román-magyar történelmi megbékéléssel – tisztelt Barátaim – mint az öreg székely, aki a madarasi Hargitáról leereszkedőben felvette szekerére a vásárhelyi egyetemistát. Az egyre élesedő kanyarok előtt azzal nyugtatta a fiatalt, hogy „Ne aggódjon, fiatalember, harminc éve járok erre, ezt a kanyart még mindig bevettem.”
Miután két kanyaron túljutnak, a harmadik, a legélesebb kanyar előtt a szekeres teljes erőből a lovak közé csap, alkalmi utasa rémülten kapaszkodik, de a mutatvány nem sikerül, nagy robajjal felborulnak. Miközben leporolják magukat, a fiatal szemrehányó tekintetére az öreg székely csak annyit mond: „Fiam, harminc éve járom ezt az utat, ezt a kanyart még soha nem sikerült bevennem… De egyszer sikerülni fog.”

Kedves Barátaim!

Visszatérve az erdélyi magyar politika portájára, hadd ajánljam mindannyiunk figyelmébe Bethlen Gábor végrendeletében foglalt intelmét: „Tudjuk azt, hogy semmi inkább nem vesztette a mi szegény hazánkat (…) mint az magunk között való ördögi irigység, halálos gyűlölség, rettenetes pártütések (…) nagy árultatások és abból (…) az ország utolsó romlásra jutott. (…) Az Isten (…), segítsen, igazgasson benneteket az igaz egyességre és szeretetre.”


Az erdélyi magyar politikában, ha ebben a pillanatban túlzónak tűnik is a keresztény szeretet parancsának teljesítésére vonatkozó elvárás, legalább „igaz egyezségeket” kell kötnünk egymással, amivel segíthetjük a magyar érdekek érvényesülését, amivel visszaadhatjuk a romániai magyar választópolgárok hitét a tisztességes és eredményes magyar politikai képviselet lehetőségében Marosvásárhelyen és Erdélyben egyaránt.

A bukaresti parlamentben a magyarokon kívül más nem fog magyar érdekeket képviselni, ugyanakkor a Magyarország és Románia közötti kapcsolatok jövőbeli javulását is segítheti a hatékony magyar jelenlét a romániai politikában. Ezért tisztelettel kérek minden romániai magyar választópolgárt, hogy a decemberi romániai parlamenti választáson szavazatával erősítse az erdélyi magyar politikát.

Hasonlóképpen tisztelettel kérem mindazon marosvásárhelyi és más erdélyi magyarokat, akik rendelkeznek magyar állampolgársággal és szavazati joggal, hogy október 2-án mindannyian vegyenek részt a magyarországi népszavazáson, és szavazzanak nemmel az Európai Unió által tervezett kényszerbetelepítések lehetőségére.

Szavazzanak annyian és úgy, hogy Magyarországon, Erdélyben és Közép-Európában mi magyarok, a velünk sorsközösségbe rendelt népekkel együtt megőrizhessük, ami a miénk: szülőföldünket, nyelvünket, kultúránkat és keresztény hitünket.

Kívánom, hogy a Vásárhelyi Forgatag ünnepe adjon erőt minden vásárhelyi magyarnak az előttünk álló közös munka elvégzésében.

Isten éltesse szabadságának 400. születésnapján Marosvásárhelyt, Isten éltesse sokáig a vásárhelyi magyarságot!