Főtisztelendő Püspök Úr! Tisztelt Polgármester Úr! Kedves Honfitársaim! Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm, hogy a brassói magyar közösség vendégei lehetünk.
Engedjék meg, hogy a barcasági és királyföldi csángómagyarok világtalálkozója zarándoklatának előnapján, a mai konferencián az európai nemzetek, a magyar és – azon belül – a csángómagyar nemzeti közösségek legnagyobb értékéről, az azonosságtudatról beszéljek, ezen értéket fenyegető veszélyekről, illetve ezek kivédésének esélyeiről és lehetőségeiről szóljak.

A brassói hegyek alatt a havasi emberek megfigyelésének felidézésével kezdeném, miszerint a hegyekben viharba sodródott ember akkor kerül végveszélybe, ha már hátrafelé nézve sem tájékozódhat, mert a lába nyomát befújta a hó. Ha sem előtte, sem mögötte nincs már út, és elvész minden általa ismert nyom, az ember elveszíti tájékozódó képességét, és kiszolgáltatottá, védtelenné válik.

A tájékozódási pontjait elveszítő emberhez hasonlatos módon kerülhet veszélybe egy közösség is, amely elveszíti azonosságtudatát. A természet vagy a történelem egy közösség tagjait megtizedelheti, de kedvező időkben a közösség ismét pótolni, gyarapítani tudja lélekszámát. Egy közösségnek veszélybe kerülhet a szállásterülete, de kedvező időkben az később ismét helyreállítható.

Ha azonban egy közösségnek elvész az identitása, azaz az önmagáról alkotott ismerete, öntudata, akkor az végzetessé válik. Akkor a közösség olyan végveszélybe kerül, amelyben felmorzsolódik, tagjai feladják nyelvüket, kultúrájukat, történelmüket, megszűnnek közösségként létezni, és egyedenként beolvadnak más, erősebbnek és szerencsésebbnek tartott közösségekbe.
Az emberiség történelme a közösségek öntudatának, a közösségi identitások kialakulásának, megőrzésének vagy elveszítésének a történeteként is értelmezhető. Különösképpen így van ez Európában és a Kárpát-medencében, ahol mi, magyarok és hétfalusi csángómagyarok saját bőrünkön tapasztalhattuk és tapasztalhatjuk az ilyen jellegű veszedelmeket is.
A csángómagyarok nevükben hordozzák sorsukat, ugyanis a barcasági és királyföldi csángók önismerete szerint a csángálás azt jelenti, hogy veszedelemről hírt adni. A krónikák szerint csak Hétfalu településeit a történelem során húszszor rombolták le; a csángókat kaszabolta a századonként változó ellenség, sújtotta a pestisjárvány és szipolyozták az idegen impériumok; de a közösség – ugyan nagy veszteségek és áldozatok árán – de mindig fennmaradt, mert mindig tudták egymást figyelmeztetni a veszedelmekről, mert mindig képesek voltak megérteni az egymásnak küldött vészjeleket.
A csángómagyarok megmaradásért folytatott küzdelme – tisztelt hölgyeim és uraim – ma is figyelmeztetés. Figyelmeztetés arra, hogy a csángómagyarok sorsa európai sors! Figyelmeztetés arra, hogy ami ma a csángókkal történik, az történhet holnap vagy holnapután az európai emberek közösségével is.

A XX. században Európában – és különösen a Kárpát-medencében – megtapasztalhattuk, hogy a többször módosuló államhatáraik között az éppen többségben lévő nemzetek politikai elitjei miként akarták megfosztani identitásuktól a számbeli kisebbségben lévő, más nemzetiségű közösségeket, miként akarták erőszakkal asszimilálni őket, miként akarták a kisebbségre erőltetni a többség nemzeti identitását. Ennek a folyamatnak – miként az egész XX. századnak – a magyarság a vesztese volt; a Kárpát–medencében élő minden tíz magyar emberből három idegen államok, idegen politikai vezetés fennhatósága alá került kisebbségi sorba.

Másfél évtizednyi erdélyi magyar kisebbségi lét után 1937-ben Makkai Sándor református püspök megírta a Nem lehet című tanulmányát, amelyben kifejtette, hogy „a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.” Szerinte a „magyar kisebbségi nemzetdarabok teljesen képtelenek az életre, még akkor is, hogyha az életösztön parancsára ezzel biztatják vagy hitegetik magukat,” mert a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezése nem lehetséges, ugyanis „az ember csak saját nemzeti közösségében érezheti és teheti magát emberré, (…) az emberek csak a saját nemzetük szuverenitásának kötelékében találhatják meg az emberhez méltó élet lehetőségét”. A kisebbségi kérdés Makkai szerint Európa „egyik tragikus öngyilkossági kísérlete” és minden megoldási elképzelés „önmagában véve a legnagyobb hazugság (…) melyet a liberalizmus szelleme táplál”. Elkeseredett és elkeserítő megállapítások ezek, amelyek azóta is kísértik a magyar nemzedékek sorát.

Makkai tézisei nyomán szenvedélyes vita bontakozott ki a kortársak és sorstársak között. Reményik Sándor „Lehet, mert kell” címmel fogalmazta meg antitézisét, de a szintézis, a lehetséges megoldás irányába leginkább a Makkai írását közlő Láthatár című folyóirat szerkesztőjének, Csuka Zoltánnak a véleménye mutatott, aki úgy vélte, hogy: „ a kérdés nem zárulhat le a nem lehet kimondásával, hanem inkább annak felvetésével, hogy másként lehet. (…) A javítás nemcsak a mai kisebbségi nemzetrészek életérdeke, hanem a többségieké is, mert Európa majd minden nemzete bizonyos részében kisebbségi vagy többségi, s így a kérdés megoldása egyetemes európai érdek. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a javítás Európa életmentő akciója lehetne.”

Az 1937-es Nem lehet vitát ötven esztendő múlva, 1987-ben szintén nehéz időkben, erdélyi értelmiségiek ismét megnyitották, és arra kerestek választ, hogy mi a megoldás? Molnár Gusztáv összegzésében mindannyiunk akkori reményét fogalmazta meg: a megoldás „egy olyan európai helyzet (…) amelyben nemzeti mivoltunk, a Kárpát-medencei magyarság egészének nemzeti mivolta revízió nélkül (…) szabadon megélhető, amelynek legfőbb jellemzője az országhatárok fölött átnyúló nemzeti és európai összetartozás szabadsága.”
Csaknem három évtized után megállapíthatjuk, hogy az 1987-ben remélt megoldást ígérő európai helyzet nem következett be, sőt. Ami napjainkra Európában bekövetkezett, az még súlyosabb helyzet: a nemzeti kisebbségek identitása mellett veszélybe került a nemzeti többségek identitása is. Míg a múltban, Európában a nemzeti többségek igyekeztek megfosztani azonosságtudatuktól a nemzeti kisebbségeket, addig napjainkra az egész Európa sorsát befolyásolni képes nemzetek feletti hatalmi erőcsoportok célja, hogy Európa népeit megfosszák bármiféle nemzeti karakterüktől, és az európai embereket egy identitás nélküli, azaz tartás nélküli, önvédelemre képtelen, szabadon manipulálható tömeggé alakítsák.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Napjainkra Európában a közösségi identitás manipulálása alapvető uralmi eszközzé, fegyverré vált. A korábbi évszázadokban az emberi uralom gyakorlásában a fizikai erőszak mindig megelőzte a szellemi erőszakot: az uralmat gyakorlók először mindig fizikai erőszakkal törték meg az uralmuk alá hajtandók akaratát, majd ezt követően az alávetettek hitét, értékrendjét és azonosságtudatát szükség szerinti szellemi erőszakkal kísérelték meg átalakítani az uralmi érdekeknek megfelelően, azért, hogy az alávetettek anyagi és szellemi javait, erőforrásait mind teljesebben a maguk hasznára fordíthassák. Napjainkban Európában főszabály szerint mindez fordított sorrendben történik: a szellemi erőszak megelőzi a fizikai erőszakot.

A szellemi erőszak mindig az áldozatok azonosságtudatát veszi célba; az identitás alapját képező értékek átírásával, módosításával vagy megszüntetésével igyekszik az uralmi érdekek alá hajlítani az alávetendők akaratát, és ha mindezt nem lehet elérni a szellemi erőszaktól sem visszariadó mentális befolyásolás útján, csak akkor következik a nyers fizikai erőszak alkalmazása.

Az informatika és a pszichológia, szociálpszichológia találkozása globálissá váló világunkban korábban soha nem tapasztalt hatékonyságú mentális befolyásolási lehetőségeket és eszközöket teremtett a tömegtársadalmak formálásában.

Napjainkban az emberek embertársaik fölötti uralma nem az alávetendő közösségek szállásterületeinek elfoglalásával, hanem a közösségek tudatának megszállásával kezdődik. Ezért a XXI. századi európai küzdelmeknek – meggyőződésem szerint – nem azok lesznek a nyertesei, akiknek erősebbek a fegyvereik és több a pénzük, hanem azok, akiknek erősebb az azonosságtudatuk és több a hitük.

Jelenleg az európai emberek azonosságtudatának – németekének és franciákénak, magyarokénak és románokénak egyaránt – minden alapvető alkotóeleme ostrom alatt áll: célkeresztben van a nemi, a családi, a vallási és a nemzeti identitás, valamint szellemi és politikai támadás alatt állnak mindazon intézmények – a férfi és a nő életközösségén alapuló család, a keresztény egyházak és az európai nemzeti államok – amelyek az európai nemzeti közösségek védelmére és erősítésére hivatottak.

Európa identitása és kultúrája ugyanis – mint az egység a sokféleségben – az európai nemzetek önazonosságából és az európai nemzeti kultúrákból adódik össze, amelyek gyökerei a kereszténységben vannak. Ahogyan Dietrich Bonhoeffer, a nácik által kivégzett protestáns teológus – lelkipásztor fogalmazott: „A Nyugat egysége nem holmi eszme, hanem történelmi tény, amely Krisztuson nyugszik.”
Ez egy olyan történelmi tény, amely Európa erejének a forrása, meghatározta Európa múltját, és szándékaink szerint meg kell határozni annak jövőjét is.

Mindig voltak és vannak azonban olyanok, akik ezt nem így gondolták, és történelmi koronként ugyan változó módon és eszközökkel, de mindig ugyanannak az európai identitásnak valamely alkotóeleme ellen fordultak, a különféle identitások mindig is létező és természetes törésvonalainak a természetellenes feszegetésével igyekeztek érvényesíteni a saját érdekeiket.
Napjaink újdonsága e területen csupán annyi, hogy az európai identitás valamennyi alkotóeleme egyidejű, teljes és folyamatos szellemi erőszaknak van kitéve. Az elmúlt évszázadban Európában az identitások manipulálása által megkísérelték egymással szembefordítani a nemzeteket, majd a nemzedékeket, és újabban már a nemek szembefordítása a cél.
A nemzetek szembefordítása az első világháborúhoz, majd annak szükségszerű következményeként a második világháborúhoz, illetve járulékos következményeként két önkényuralomhoz, a fasizmushoz és a kommunizmushoz vezetett.
A nemzedékek tudatos szembefordítása a kulturális marxizmus vívmánya. 1968-ban bontakozott ki, megalapozta a család kötelékeinek gyengítését, valamint hosszútávon érvényesülő kártételként súlyosbította az európai demográfiai hanyatlást is.
Napjainkra pedig beérett az úgynevezett gender ideológia, azaz megkezdődött a nemi identitások elleni támadás is.

A közösségi és egyéni azonosságtudat roncsolása által az emberek értéktudata sérül, az értékek azonosításának gyengülő képessége pedig szükségszerűen csökkenti az emberek arra való képességét is, hogy saját érdekeiket felismerjék és érvényesítsék. Az identitás manipulációjának ez az uralmi – ha úgy tetszik, politikai – logikája és célja.

Napjainkban a híradásokból ismert terroristáknak az a célja, hogy akcióikkal tömeges félelmet keltve elvegyék az emberek biztonságérzetét, melyet addig megszokott világuk – benne a közösség által nyújtott védelem, a másik ember egyezményes normákon nyugvó, kiszámítható magatartása – jelentett.

A fegyveres terrorizmus mellett – a célokban felfedezhető rokonság okán – engedjük meg magunknak az identitás-terrorizmus kategóriájának bevezetését.
Az identitás-terroristák újabban különféle tudományosnak látszó elméletnek látszó posztlibetális biopolitikai uralmi ideológiákat gyártanak. Azt hirdetik, hogy az identitás tulajdonképpen akadálya az emberi fejlődésnek; hogy a tudomány és a technológia átértékeli az emberi minőséget, és megteremti az úgynevezett „technológiai transzhumanizmus” korát – jelentsen az bármit –, amelyben az emberi méltóság helyébe a „transzhumánus méltóság” lép – jelentsen az bármit –, amelyben az emberi tudat „digitalizálhatóvá” válik – jelentsen az bármit –, és amelyben a fölösleges horgonyokként működő emberi identitások helyett úgynevezett „fluid identitásra” van szükség, amely szabadon áramolhat egyik énképből a másikba.
Az identitás–terrorizmus másik eszmei pillére az a gondolat, hogy az ember nem az, aminek születik, hanem az, amivé válni akar. A szabadság, a teljesítmény és az önmegvalósítás erényeiben őszintén hívő európai ember számára ez a gondolat vonzó és tetszetős, és első olvasatban sokak számára nem érzékelhető a gondolat mélyén megbúvó méreg: az ember biológiai és társadalmi meghatározottságának összemosása.

A gondolat azt a hamis látszatot sugallja, hogy az emberi akarat nemcsak történelmi korának társadalmi korlátait, hanem az ember örökérvényű biológiai korlátait is áttörheti, és ezáltal az ember minden értelemben azzá válhat, amivé csak akar.

Azt pedig, hogy – úgymond – szabad akaratából mivé akar válni, mi az akarata, azt majd megmondják és kialakítják neki a globalizált tudatipar – az oktatás, kultúra és média – révén azok, akik saját javukra és érdekükben ekképpen túszul ejthetik az identitásnélküli ember tudatát; azok akik – miközben azt hirdetik, hogy minden identitás magában hordozza a kirekesztés és az elnyomás veszélyét – a szabadság zászlaja alatt valójában felszámolják az emberi szabadságot.

Ebben a hadjáratban az identitás-terroristák férfigyűlöletre akarják rábírni a nőket, és nőgyűlöletre a férfiakat; a családot nem a szeretet, hanem – ab ovo – az erőszak fészkeként mutatják be; az egyházakat a világnézeti semlegesség hamis követelményével próbálják a társadalomtól elszigetelni és elsorvasztani; a demokratikus legitimációval rendelkező nemzeti államokat pedig – amellett, hogy a családokhoz hasonlóan nem a védelem, hanem az elnyomás intézményeként állítják be, folyamatosan erősítve a velük szembeni állampolgári bizalmatlanságot – senki által nem választott és ellenőrzött, nemzetek feletti szervezetekkel és az általuk propagált egyesülési tervekkel igyekeznek cselekvőképtelenné tenni és felszámolni.

Teszik mindezt az európai nemzetekben a múlthoz kötődő bűntudat keletkeztetésével és mélyítésével, valamint a jelennel és jövővel szembeni félelmek felkorbácsolásával, mert tudják, hogy az identitások lerombolását – vagy, ahogy azt a teoretikusaik megfogalmazzák: az identitások „dekonstruálását” – a tömegpszichózissal lehet gyorsítani.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Jean Monnet, az Európai Unió egyik alapító atyja szerint némi összevisszaság nélkül sosincs haladás.
Bízzunk benne, hogy Monnetnak igaza volt, hiszen napjainkban az összevisszaság megvan, már csak európai haladásra volna szükség – meg persze arra, hogy tudjuk merre is akarunk haladni?

Makkai Sándor szerint a kisebbségi létben a szegénység, a megalázottság és a kifosztottság elviselhető, ami elviselhetetlen az a reménytelenség, a változás reménye nélküli élet.

Mi lehet tehát az európai haladás iránya, mi lehet a megoldás a közös európai gondjainkra, és mi hozhat változást magyar, csángómagyar ügyeinkben?
Az európai jövő, a magyar és a csángómagyar jövő kulcsa egyaránt a demográfiában és az identitásban rejlik, vagyis abban, hogy a keresztyén erkölcseink szerint tiszteletben tartjuk-e a születés és a család szentségét, abban hogy képesek vagyunk-e megőrizni közösségeink azonosságtudatát, és ezáltal fenntartani európai és nemzeti értéktudatunkat, valamint érdekérvényesítő képességünket.

Az azonosságtudat Európa és minden európai nemzeti közösség számára egyben versenyképességi tényező is, mert nincs európai teljesítmény az európai nemzetek teljesítménye nélkül, mint ahogyan nincs, és nem is lehet európai identitás az alkotórészeket képező európai nemzetek önazonossága nélkül.

A nemzeti gondolat felszámolása Európa felszámolását jelenti.

Az európai nemzeti azonosságtudatok harmonizálása, a szuverénnek és egyenjogúnak elismert és akként is kezelt valamennyi európai nemzetállam hatékony együttműködése nélkül semmilyen európai integrációs forma, semmilyen európai föderáció vagy semmilyen Európai Egyesült Államok nem lesz működőképes és életképes.

Európa ma mély és összetett válságban van, mely egyre nyilvánvalóbb. Ez teremt ugyanakkor esélyt is a változásra.

Mindenekelőtt pedig arra, hogy véget vessünk az európai civilizációt veszélyeztető támadásokat övező, szégyenlős vagy félő, de cinkosság számba menő hallgatásnak, és megfogalmazzuk Európa új, de az évezredes alapokon álló vízióját és rendjét.


Mindebben – a mi meggyőződésünk szerint – Magyarország szoros érdekközösségben és egymásra utaltságban áll szomszédaival, így Romániával is, és bízzunk benne, hogy mindezt valamennyi szomszéd ország politikai elitje felismeri a Kárpát-medencében. Ezt a felismerést tükrözi már a Visegrádi Négyek, azaz Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország együttműködése. Ebben az új helyzetben tehát új esély nyílhat arra, hogy ne kövessük el kölcsönösen a korábbi történelmi hibákat, és új korszakot nyissunk a kárpát-medencei szülőföldjén megmaradni és gyarapodni akaró valamennyi nemzet, így a magyar nemzet és benne a csángómagyarok nemzeti közösségének számára is.

Ez a magyar állam nemzetpolitikájának stratégiai iránya és célja.

A magyar választópolgároktól 2010-ben és 2014-ben ennek megvalósítására kaptunk megbízást és felhatalmazást, és a rendelkezésünkre álló eszközeink és lehetőségeink révén, ennek megvalósításán dolgozunk.

Ha a jelenlegi európai szellemi ostromállapot idején képesek leszünk erre a lelki, szellemi és politikai teljesítményre, akkor a ránk leselkedő veszélyből esélyt tudunk kovácsolni, és a valamennyiünk előtt tornyosuló anyagi természetű – a gazdasági, pénzügyi, társadalmi, környezeti illetve az európai intézményi problémákból származó – feladatokat is eredményesen megoldhatjuk.

A jó hír – tisztelt hölgyeim és uraim – , hogy ennek a megoldásnak a feltételei még adottak Európában: adottak a józan ész talaján álló, és a támadások ellenére az értékeik, hagyományaik alapján még mindig erkölcsi többséget képező európai emberek, adottak az általuk alkotott szerves közösségek, a családok, a keresztyén egyházak és az együttműködésre képes demokratikus nemzeti államok, amelyeknek egyébként nem az a hivatásuk, hogy elnyomják a területükön élő más nemzethez tartozó közösségeket, hanem az, hogy minden nemzeti közösségnek méltóságot, méltányosságot és biztonságot nyújtsanak.
Nagy idők előtt állunk – tisztelt Hölgyeim és uraim – és nagy feladatok várnak ránk, amelyeket csak Önökkel közösen, a Kárpát-medencében és a világban élő minden magyar közösség erőfeszítését egyesítve tudunk elvégezni, az európai sorstárs nemzetekkel való együttműködésben.
„ Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”



Köszönöm a Romániai Evangélikus Lutheránus Egyháznak a meghívást, és köszönöm a brassói és barcasági magyarságnak ezt az ünnepi találkozást.

Isten áldja Önöket!