„Nem mi vagyunk a tét, a sakktáblán az amerikaiak csak az egyik gyalog szerepét osztották ránk. De olyan gyalogként lépkedünk, amely nem akar a játékszabályaik szerint játszani” – mondta lapunknak Kövér László, az Országgyűlés elnöke. Kifejtette, az amerikaiak célja Magyarországon egy új, az SZDSZ helyébe lépő „kreatúrapárt” megalapítása lehet. Szerinte logikus lehet az a gondolatmenet, hogy 2018-ra kell felépíteni a poszt-SZDSZ-t, hogy ne lehessen kormányt alakítani nélküle a Jobbikkal szemben.


– Az amerikai kitiltási botrány, a Vida-ügy túlmutat önmagán. Az Egyesült Államok nyomása fokozódik, miközben az Európai Unió feltűnően visszafogott, nem támad minket. Hogyan értékeli a történéseket?

– Sarah Sewall amerikai helyettes külügyi államtitkár minapi nyilatkozata nagyon árulkodó. Ő a leggátlástalanabb nyíltsággal beszélt arról, hogy az Egyesült Államok – meglehetősen tágan és sajátosan értelmezett – nemzetbiztonsági érdekei miatt is dollármilliókat fordít arra, hogy különböző akcióterveket hajtson végre két tucat közép- és kelet-európai országban. Ezek egy része bizonyosan uniós tagország, a többiek uniós aspiránsok lehetnek, bár Sewall csak Csehországot és minket nevesített. Mostanra kiderült, nemcsak mi tettünk rossz fát a tűzre, hanem feltehetőleg Szlovákia is, de nem zárható ki, hogy a román elnökválasztás alakulásában is szerepet játszottak külső behatások. Ebből arra a hatalmi öndefinícióra következtethetünk, hogy nemzetbiztonsági szempontból nincs a földön egy olyan négyzetcentiméternyi terület, amely az ő érdekeiken kívül esne. Ebből az is adódik, számukra nem létezik, hogy a magukén kívül más országnak is lehet szuverenitása. A mostani történéseket nem különíthetjük el attól, hogy a nyugat-európai szövetségeseik vezető politikusait, így Angela Merkelt is lehallgatták. Logikus a feltételezés, hogy az Egyesült Államok szövetségesek között szokatlannak minősíthető tevékenységének területe nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát érinti. Ők dicsekedtek el azzal is, hogy dollármilliókat „fektettek be” az ukrán változásokba. Ide kell venni az unió, illetve az Amerika közötti szabad kereskedelmi és befektetési megállapodás problematikáját is. Így már látható, hogy világpolitikai hatalmi harc zajlik, amelynek tétje nemcsak Magyarország, hanem egész Európa sorsa, az európai nemzetállamok szuverenitása és a valódi demokrácia esélye.

– Mit tehetünk ebben a helyzetben, tehetünk-e valamit egyáltalán?

– Azt a morális terhet lerázhatjuk magunkról, hogy a megoldás a mi kezünkben van. Teljesen felesleges – mert reménytelen – diplomáciai erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy bebizonyítsuk az amerikaiaknak, hogy – a régi kommunista frazeológiát átültetve a hasonló mai helyzetre – nem vagyunk revizionista elhajlók, és nem kell a brezsnyevi doktrína szellemében csapatokat küldeni a megregulázásunkra. Nem mi vagyunk a tét, a sakktáblán csak az egyik gyalog szerepét osztották ránk. De olyan gyalogként lépkedünk, amely nem akar az amerikaiak játékszabályai szerint játszani. Ilyen dimenziókban mérve a helyzetet két dolog merülhet fel. Vagy kétségbe­esünk, vagy higgadtan hátradőlünk. Ez utóbbi megoldást kell választani, hiszen általunk megváltoztathatatlan a helyzet, amelybe belekerültünk. Meg kell tehát próbálnunk alkalmazkodni hozzá. Nekünk ez nem új tapasztalat, hiszen a honfoglalás óta valójában az ilyen dilemmákról szól a magyar történelem. Mindig nagyhatalmak ütközőzónájában voltunk. Történelmi dimenziókban volt, hogy háborúzni kellett, volt, hogy ki kellett egyezni, volt, hogy ki kellett várni a jobb idők eljövetelét. A diplomáciában sajnos sohasem voltunk túl jók. Most sem azon kell dolgoznunk, hogy az amerikaiak megszeressenek. Máshol kell szövetségeseket találni.
Olyanokat, akikkel ugyanabban a hajóban evezünk, méghozzá az alsó fedélközben. Ők a kelet-közép-európai országok. A szlovákoknak és a románoknak sem a magyarkérdést kellene politikájuk első számú rendezőelvévé tenniük. Elgondolkodhatnának azon, hogy a legfontosabb kihívásokban – gazdasági és társadalmi problémákban – nem osztoznak-e velünk. A tagság elnyerése után nem közös célunk-e, hogy végre emancipálódjunk is az Európai Unió keretein belül? Erre és a Németországgal való stratégiai együttműködésre kellene összpontosítania a magyar diplomáciának.

– Az amerikaiak háborús logikát képviselnek?

– Úgy tűnik, totálisan irracionális logika kezdi irányítani a világot. Kisszerű, önző, a politikai porondra nem való emberek ráncigálják országok, népek sorsát Észak-Afrikától a Közel-Keleten át vissza Európáig, hosszú távú stratégiának látszó, de valójában csak pillanatnyi érdekek szerint. Ha már a háborús logikánál tartunk, vannak olyan elméletek, hogy az első világháború nem ért véget, hanem a másodikkal folytatódott. Ezt továbbgondolva a második sem ért véget, a folytatása a hidegháború volt, és visszatekintve az elmúlt huszonöt évre megállapítható, hogy a negyedik világháború zajlik. Volt néhány békés évünk, amikor azt lehetett gondolni, beáll az egypólusú világrend. De látjuk, erről szó sincs, a feltörekvő, valaha harmadik világbéli hatalmakkal, az új riválisokkal és Oroszországgal is meg kell küzdenie az Egyesült Államoknak. Ők nem alárendeltek akarnak lenni, ahogy Európa sem. Nem köszöntött be tehát a Pax Americana. A mostani ütközések ebből adódnak. Az amerikaiak ugyanígy tolták félre az iraki háború idején is a szövetségeseiket, a NATO-t, és helyezték zárójelbe mind a nemzetközi jogot, mind az általuk egyébként politikai bunkóként használt emberi jogokat. Több mint tíz éve, 2003-ban jártam az Egyesült Államokban néhány fideszes társammal, ahol találkoztunk a külügyi apparátus tagjaival is. Az egyik ott dolgozó fiatalember szimpatikus őszinteséggel azt mondta, folyik náluk egy vita, hogy meg kell-e büntetni azokat a szövetségeseiket, akik nem állnak be a sorba, az Irak elleni „szabadság koalíciójába”. Ezt ő rossz vitának tartotta, szerinte aki nem csatlakozik hozzájuk, az nem létezik. Ez a mai történések fényében is sok mindent elárul.

– A magyar jobboldal viszonya az amerikaiakkal mindig feszültségeket hordozott. Miért alakult ez így?

– Mark Palmer kedvencei 1990-ben nyilvánvalóan az SZDSZ-esek voltak. Az Antall-kormányt, de főleg az MDF-et az első perctől bizalmatlanul szemlélték. A Horn–Kuncze-kormány alatt pedig az akkori amerikai nagykövet kizárólag lejárató, negatív információkat küldött haza az akkori teljes magyar ellenzékről, a kereszténydemokratáktól a kisgazdákon át a Fideszig. Emlékszem, a ’98-as választások előtt, amikor már nem lehetett kizárni, hogy a kormányváltás lehetséges, a nagykövet távollétében hívtak megbeszélésre jobboldali politikusokat az amerikai nagykövetségre. A nagykövet ugyanis nemhogy partnerszámba, emberszámba sem vett bennünket, mindnyájunkat nacionalistának, szélsőségesnek, antiszemitának tartott, s ez már Washingtonból nézve is egyre kontraproduktívabbnak tűnt. De említhetném azt az alig burkolt neheztelést is, amelyet azért kaptunk, mert az első Orbán-kormány nem átallott a jobb ajánlatot tevő svédektől vadászgépeket vásárolni. A tisztesség kedvéért rögzítsük, például Charles Thomas, George Herbert Walker III, Peter Tufo, April H. Foley és az előző nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis – legalábbis addig, amíg az amerikai külügyben meg nem fegyelmezték – tisztességes nagykövetek voltak. Általánosságban azért elmondható, amikor polgári kormánya volt az országnak, az amerikai külügyi apparátusnak „megoldandó problémát” jelentettünk. Tehát nincs szó arról, hogy lerontottuk volna a renoménkat, az amerikaiak huszonöt éve – eltérő hangerővel, illetve hol mollban, hol dúrban – ugyanazt a nótát fújják. A ma már egyre kevésbé homályos hátterű – úgynevezett – civilszervezetek pedig folyamatosan ott zümmögnek a háttérben.

– De mi a céljuk?

– Úgy tűnik, most már nem elégednek meg azzal, hogy egy másik kormány jöjjön a mostani helyett, hanem teljes kormánypárti és ellenzéki elitcserében gondolkodnak. Egészen a megszűnéséig az SZDSZ volt az a párt, amelyik az Egyesült Államok politikájának kiszolgálója és szószólója volt Magyarországon. Amikor elsüllyedtek, az amerikaiak az LMP-t próbálták életre kelteni. Akik máig náluk politizálnak, a pártszakadásig nem hitték el nekünk, hogy az amerikaiak valójában minek is tartják őket. Aztán rá kellett döbbenniük, hogy a pártból 2012 végén kilépők – akiket talán eleve oda küldtek – hogyan is értelmezik azt, hogy „lehet más a politika”. Bajnai Gordon mellé álltak, aki az amerikaiak kedvence lett. Miután ez a projekt is megbukott, jöhet a szappanopera következő évada.

– Ön már lát olyan leendő politikusokat, akikből a következő elitet meg lehetne teremteni?

– Talán a CCCP-pulóveres, Lenin­sapkás, drogliberalizációt hirdető fiúkból, kétes egzisztenciákból álló bértüntetőkből akarnak meríteni. De lehet, hogy nekik csak a feszültség folyamatos fenntartásában szánnak szerepet, amíg – a megfelelő pillanatban – színpadra nem tolják az új Bajnait. Szemlátomást jól el vannak látva munícióval, róluk állítják be azt a képet, hogy egy egész generá­ciót képviselnek. Nem hiszem, hogy a komolyan vehető szakértőik azt gondolnák, hogy az erőviszonyokat olyan mértékben meg lehet változtatni 2018-ra, hogy abból egy új kormányzó erő kerüljön ki. Nem biztos, hogy ez a céljuk. Viszont azt gondolhatják, hogy azt az űrt, amely az SZDSZ széthullásával keletkezett, be lehet tölteni egy új párttal. A mérleg nyelve, a „túlsúlyos kisebbség” pozíciójára, amely nélkül nem lehet kormányozni, ott lesz majd egy új kreatúrapárt. Tizenkét évig, ugyan más szereplőkkel, de egészen jól működött az a projekt, hogy egy kis párt diktálni, zsarolni tudta koalíciós partnerét, egy nagy néppártot.

– De akkor nem létezett a Jobbik.

– Csak játsszunk el a gondolattal! Az, hogy most már létezik, és számottevő támogatottsággal is bírnak a radikálisok, kapóra is jöhet egy ilyen forgatókönyv kiagyalóinak. A Jobbik húzott ugyanis hasznot az elmúlt hónapok tüntetéseiből és a Fidesz gyengüléséből. Minél erősebb a szalonképtelennek, kirekesztőnek, antiszemitának, rasszistának és ezért koalícióképtelennek tartott Jobbik, annál könnyebb olyan kormányszövetséget összetákolni a másik oldalon, amelyben akár a Fidesz is ott lehet a maga túlsúlyával. A lényeg, hogy ne lehessen kormányt alakítani a poszt-SZDSZ nélkül a Jobbikkal szemben. Egy ilyen forgatókönyv megvalósulása esetén számukra az a jó stratégia, ha a radikálisok erősödnek, mi pedig gyengülünk. Ez persze csak hipotézis, de logikai úton levezethető. Nincs arról szó, hogy ez a szcenárió bekövetkezik, hiszen a választók döntenek. De mindez kezd veszélyesen nyilvánvalóvá válni.

– Említette a Fidesz népszerűségvesztését. Nem épp jó megoldásnak tűnik ennek megállítására, hogy az „urizálás” kapcsán nyílt színi adok-kapok keveredett Lázár János és Pokorni Zoltán között. Ön is reagált Lázár szavaira. Meddig fajulhat ez a vita?

– Nyugat-Európában nem volt ötven év kommunizmus, így ott nem verték szét a polgári világot. Ott a szociális, vagyoni különbségek, a társadalmi ranglétra természetesnek számít, senki nem kérdőjelezi meg ezeknek a jogosságát. Huszonöt évvel vagyunk a rendszerváltozás után, vannak olyan emberek, akik tisztességes körülmények között vagyont tudtak felhalmozni. Én nem tartozom közéjük, de elfogadom ezt a helyzetet. Ha valaki vagyonos, miért kellene neki Wartburggal járnia, mint egykor egy ifjú MSZP-s politikusnak? Volt neki Mercedese is – a KISZ-vagyon lebontásából tellett rá –, csak a párttársai, akik Trabanttal jártak a stílszerűség kedvéért, rászóltak, nem veszi ki jól magát, hogy azzal a nagy autóval áll be az önkormányzat parkolójába. Aztán a következő héten már egy NDK-s csodával gurult be ugyanoda. Be kell látnunk: azt, hogy hol végződik az ilyesfajta képmutatás, és hol kezdődik az „urizálás”, a közvélekedés határozza meg, s a mindenkori szereplők jól teszik, ha ezt figyelembe veszik. Miként azt is, hogy nem minden nyílt vita használ az ügyek előbbre vitelében, s különösen jó, ha körültekintően választjuk meg a hangnemet. Nem is beszélve az ellenfelekről: nem kell ott keresni őket, ahol nem muszáj – van belőlük enélkül is elég.

– Mit vár a 2015-ös évtől?

– Már az európai parlamenti és az önkormányzati választások kampányában is megfogalmaztam, hogy úgy látom, a következő négy esztendő sem lesz könnyebb, mint a mögöttünk hagyott, csak másként lesz nehéz. Egyfelől küzdelmes esztendőre számítok, amely tele lesz a parlamenti, de főleg a parlamenten kívüli ellenzék feszültségkeltésre irányuló akciói­val. Másrészt pedig arra, hogy mind a kormány, mind pedig a frakció képes lesz ehhez a harcmodorhoz alkalmazkodva továbbra is a saját feladatára koncentrálni: az előző ciklusban lefektetett alapokon a biztatónak tűnő tendenciákat felerősítve minél több ember, család számára újra megnyitni a felemelkedés perspektíváját, mindezt úgy, hogy a polgárok értsék, hogy a döntések ezt szolgálják. Közben nem szabad elveszítenünk a távlati célunkat sem, hiszen minden kormányzati lépés csak eszköz ahhoz, hogy a magyar állam a szuverenitásának minél nagyobb részét visszanyerje. Minden energiánkat arra kell fordítanunk, hogy a nemzet életben maradjon, hogy a következő évtizedekben is együtt legyen a hitét, reményét, önazonosságát megőrizni képes magyar közösség.