Tisztelt Polgármester úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Felejteni annyi, mint vereséget szenvedni„ – a kommunizmus hosszú évtizedeit túlélő grúziai költő, Otar Csiladze szavai mindenkihez szólnak, akik hisznek abban, hogy az ember és az emberiség elleni bűnök nem akkor teljesednek be, amikor elkövetik őket, hanem akkor, amikor megfeledkeznek róluk.

A kommunizmus az ember és az emberiség elleni bűn volt, ma pedig azért avatjuk fel Nyíregyházán is a kommunisták áldozatainak szobrát, azért tettük emléknappá február 25-ét, mert nem akarjuk elfelejteni az áldozathozatalt, és nem akarjuk, hogy a jövő magyar nemzedékei is kárvallotjai legyenek a kommunizmus történelmi örökségének.

Negyedszázaddal a kommunista világrendszer bukása után európai sorstársainkkal együtt sok okunk van emlékezni:

- míg a náci diktatúra bűnei miatt a nürnbergi perben sor került nemzetközi számonkérésre, a kommunizmus nevében elkövetett bűnök nemzetközi számonkérése mai napig elmaradt Európában;

- míg az európai emberi jogi bíróság szerint a horogkereszt tiltott önkényuralmi jelkép, melynek viselése büntetendő, a vörös csillag ugyanazon európai bíróság szerint nem tiltott önkényuralmi jelkép és szabadon használható;

- míg Európában a nyíltan náci önmeghatározást használó politikai pártok nem működhetnek, vagy minden jogállami eszközzel korlátozva, a perifériára szorítva létezhetnek csak, addig a kommunista önmeghatározást használó politikai pártok háborítatlan, sőt: magukat demokratikusnak mondó pártok számára koalícióképes szereplői lehetnek az európai politikának. A kommunizmus 25 millió szovjetunióbeli halálos áldozata, 65 millió kínai halálos áldozata, 2 millió észak-koreai és 2 millió kambodzsai halálos áldozata, további milliónyi kelet-európai, vietnami, kubai, afganisztáni, afrikai halálos áldozata, valamint a kommunista rendszerek vérengzéseit túlélő, de egész életükre megnyomorított, megtört tízmilliók szenvedése mai napig sem elegendő ahhoz, hogy ezen áldozatok és utódaik éppúgy jogosultak legyenek az igazságtételre és szenvedéseik elismerésére, amiképpen a nácizmus áldozatai.

Ez a kettős mérce az egyik fontos oka annak, hogy a múlt értékelése továbbra is megosztja, „Nyugatra” és „Keletre” szakítja Európát, hogy nem tud kialakulni egy legalább morálisan egységes Európa.

Nem tud, mert ehhez először a Nyugat teljes politikai osztályának el kellene számolnia a bűnnel, amelyet azzal követett el, hogy a II. világháborút lezáró paktumokkal országokat és népeket dobtak Sztálin csizmája alá. Nem tud, mert a Nyugat baloldali értelmisége jelentős részének szembe kellene néznie saját múltja azon szégyenteljes fejezetével, amikor maga is a kommunizmus tömeggyilkos eszméje és terrorrendszere lelkes apologétájaként lépett a színre.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nekünk, mai magyaroknak különösképpen is jó okunk van nem felejteni a kommunizmust, mert nyomasztó gazdasági, politikai és lelki örökségének terhét még kénytelenek vagyunk mi is és az utánunk következő magyar nemzedékek is viselni, mindaddig, mígcsak e sorvasztó örökséget képesek nem leszünk közös erővel végleg felszámolni Magyarországon.

Magyarország és minden magyar ember mindennapjait és holnapjait is alapvetően meghatározza és korlátozza az, hogy az idegen tankok árnyékában vérrel, terrorral, csalással és hazaárulással kiépített négy évtizedes uralkodásuk utolsó évtizedében a magyarországi kommunisták szándékosan és tudatosan eladósították Magyarországot.

A rendszerváltozás küszöbére Magyarország a fizetésképtelenség határán támolyogva, 20 milliárd dolláros államadóssággal érkezett, és ez a gazdasági tény alapvetően kényszerpályára állította a teljes magyar rendszerváltozást. Az MSZMP kommunistái állították fel azt az adósságcsapdát, ami rabul ejtette a magyarok életlehetőségeit, és ennek a csapdának a húsba vágó szorítását erősítette meg a kommunista utódpárt, az MSZP, amikor csak tehette.

És mint tudjuk, tehette 1994 és 1998, majd 2002 és 2010 között, mindösszesen tizenkét esztendeig.

Minden, ami hasznos a kommunizmus és a kommunisták számára az jogos – így szólt a lenini tantétel, és a magyar kommunisták és politikai utódaik mindig eszerint cselekedtek és cselekednek.

Számukra nem számított soha az emberélet, nem számított soha az államérdek, különösen nem a nemzeti érdek. Egy dolog számított mindig: a saját hasznuk.

Amikor csak tehetik eladósítják a magyarságot a feje búbjáig, eladósítják az államot, az önkormányzatokat, a magyar családokat, mindezt azért, mert ez számukra hasznos, mert pénzügyi jutalékot kaphatnak utána, mert uralmukat mindig könnyebb fenntartani az eladósítottakon, mint a szabad embereken.

Mindeközben – szokásaik szerint – nemcsak egykori fizikai, hanem újkori pénzügyi áldozataikat is vétkesítik, azaz miközben kifosztják őket, még bűntudatot is próbálnak kelteni bennük:

a rendszerváltozás küszöbén például azzal magyarázták az állam eladósítását, hogy a magyar társadalom keveset dolgozik és túl sokat fogyaszt, húsz esztendővel később pedig, amikor a magyar családok százezreit csalták a devizahitelek csapdájába, akkor azt mondták, hogy a magyarok pénzügyi analfabéták, így hát magukra vessenek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim !

A magyarországi kommunisták és posztkommunisták gazdasági örökségének tehertétele mellett nem kevésbé nyomasztó és káros a politikai hagyatékuk sem:

1919 óta, amióta kommunizmus először hatalmába keríthette Magyarországot, a magyar politikának nincs közös nemzeti alapvetése, a magyar politikai osztályon belül az elmúlt száz esztendőben nem alakulhatott ki a nemzeti sorsközösség felelőssége.

A magyar kommunizmus sajátosan és tragikusan magyarországi hagyománya ez, beláthatatlanul káros következményekkel a magyarságra nézve.

Nemzeti sorskérdéseik kapcsán a román, szlovák, szerb, bolgár és más kommunistáknak és posztkommunistáknak szinte mindig sikerült először románnak, szlováknak, szerbnek és bolgárnak lenniük, és csak utána kommunistáknak vagy posztkommunistáknak, a magyar társaik soha nem akarták, soha nem tudták a magyar nemzeti érdekeket a kommunista brancs érdekei fölé helyezni.

Így eshetett meg, hogy a magyarországi kommunisták már 1990 előtt is igyekeztek kirekeszteni a külhonban élő magyar nemzettársainkat a magyarországi társadalom tudatából, igyekeztek megbélyegezni mindazokat, akik az 1956-os forradalmat követő terror elől elmenekültek Magyarországról.

Így eshetett meg, hogy a magyarországi posztkommunisták az európai nemzetek történelmében példátlan módon 2004. december 5-én szembefordították a magyar államot a magyar nemzettel, így eshetett meg, hogy Magyarországon több mint húsz esztendőt kellett várni arra, hogy a kommunistákkal való kényszerű alkukból kialakult ideiglenes alkotmány helyett Magyarországnak időtálló új alaptörvénye legyen, amely közjogi alapot teremt a magyar állam újjáépítéséhez és a magyar nemzet újjászervezéséhez.

A kishitűség, a másodrendűség, az örökös bűntudat keltése a magyarországi kommunista rendszer azon lelki öröksége, amely a rendszer bukása után is fertőzi Magyarországot. A kommunista Magyarországon négy évtized oktatási és propaganda-rendszere dolgozott azon, hogy az áldozatul ejtett magyarság vétkesnek és bűnösnek érezze magát, ugyanis – a rendőri, gazdasági és politikai eszközök mellett – mindig ez képezi a kommunista uralom lélektani alapját.

Tisztelt Honfitársaim!

Ha azt akarjuk, hogy utódainkat többé semmilyen totalitárius rendszer, semmilyen diktatúra ne ejthesse áldozatul, ha azt akarjuk, hogy a kommunista múlt örökségének terhétől végre mindanniyan megszabaduljunk, akkor a kommunizmus áldozatai mai emléknapjának egyaránt szólnia kell a múltról, jelenről és jövőről.

Az elmúlt négy esztendőben közös erőfeszítéssel, minden magyar ember erőfeszítésével sikerült csökkenteni, enyhíteni az államra, az önkormányzatokra és a családokra korábban zúduló adósságterheket, sikerült közös erőfeszítéssel ismét a gazdasági növekedést elérni, sikerült igazságosabb közteherviselést kialakítani.

A választópolgárok felhatalmazása alapján újjáépítettük a magyar államot azért, hogy a magyar emberek értékteremtő munkája által megtermelt haszon Magyarországon maradjon, hogy az értékteremtő munka visszanyerje becsületét.

A magyar nemzeti összetartozás kötelékeit megerősítettük, mert a magyar emberek – éljenek bárhol a nagyvilágban – egymásnak nem veszélyt, hanem lehetőséget, erőforrást jelentenek.

A magyar választók akaratából a nemzeti felelősségvállalás megkerülhetetlen kötelezettség lett a magyar politikusok számára, és a mai magyar társadalmat már egyre kevésbé lehet becsapni a kishitűség és a hamis bűntudatkeltés fortélyaival.

Mindezek a tények – Tisztelt Hölgyeim és Uraim – a bizonyítékai annak, hogy Magyarország le tudja küzdeni a kommunizmus örökséget. A kommunizmus áldozatainak emléknapján ez lehet a legnagyobb elégtétel minden magyar ember számára.

Elődeink áldozathozatala és utódaink iránt érzett felelősségünk egyaránt arra kötelez, hogy ne felejtsünk, mert aki felejt, az legyőzetik és elvész, aki emlékezik az diadalt arat. Kegyelet az áldozatoknak, tisztelet az emlékezőknek!