A haza iránti hűség a nemzetet védi
A hűség napján, Sopron legnagyobb ünnepén Kövér László avatta fel Sopron megújult főterét és a felújított Tűztornyot.
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Ünneplő Egybegyűltek!
Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket, és köszönöm, hogy meghívtak ide, maguk közé ünnepelni. Az ünnepnapok olyan megszentelt pillanatok, amikor a nagybetűs Lét fényei-árnyai átütnek a mindennapi életünk felszínén, amikor egy rövid időre kirajzolódik a Sors vonala. Amikor mélyebb jelentőséget nyernek a megőrzésre érdemes múlt eseményei, amikor szélesebb összefüggésben értelmezhetjük a tetteinket, jelenben hozott döntéseinket, és amikor egy rövid időre felsejlik a jövőnk is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma azért jöttünk össze, hogy megemlékezzünk Sopron és a környékbéli falvak 1921-es, sorsfordító népszavazásról, fejet hajtsunk a 90 évvel ezelőtt Sopronnak ítélt cím szerinti Leghűségesebb Város, a Civitas Fidelissima polgárai előtt, és megpróbáljunk választ kapni közös Létünk mindannyiunkat feszítő kérdéseire.
Egyszer azt olvastam, hogy nem a nagy események szülik a hőst vagy a gyávát. Ezek csupán megmutatják az egyén valódi énjét. Csendesen, észrevétlenül, ahogy alszunk vagy ébredünk, a mindennapok jelentéktelennek tűnő forgatagában fokozatosan egyre erősebbekké vagy gyengébbekké válunk, míg aztán egy válság megmutatja, kik is lettünk. Talán észre sem vesszük, hogy a mindennapos – hol tudatosan, hol ösztönösen hozott – döntéseink életünk apró-cseprő kérdéseiben hogyan alakítják, formálják, építik vagy rombolják a személyiségünket, hogyan készítik elő azt a két-három igazán fontos, sorsfordító választást, melyek megpecsételik a sorsunkat.
Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy ez igaz egy közösség, igaz egy nemzet történelmére is. Megannyi döntés és választás között csak néhány akad, mely valóban nagy horderejű. A szerencsésebb nemzetek fiainak az életében ritkábbak ezek a pillanatok, míg a hányatott sorsú nemzetek esetében elég némi bizonytalanság, megingás, habozás vagy késlekedés, és milliók jövőjének horizontját borítják el sűrű, sötét fellegek.
Bizony, a sűrű sorsú magyar nép vállát is a kelleténél gyakrabban terhelte életbevágó döntés súlya ezeréves történelme során. Hányszor érezhették elődeink a bőrükön azt, amit a híres pszichológus, Jung így fogalmazott meg: „Létem értelme az, hogy az élet egy kérdést tett fel nekem. Vagy megfordítva, én magam vagyok a kérdés, amely feltétetett a világnak, és nekem magamnak kell megtalálnom és elmondanom a választ. Mert ha nem teszem ezt meg, akkor a világ válaszol helyettem.”
Az Önök nagyszülei és dédszülei is húsbavágó választás elé kerültek 91 évvel ezelőtt, és bizony tudták: ha ők nem, hát a világ válaszol majd helyettük. Nekik ugyan nem kellett búcsút mondaniuk a tájnak, a városnak, nem kellett örökre elválniuk a szeretteiktől. Mindent megtarthattak, csak a hazájukról kellett volna lemondaniuk. Úgy kellett döntést hozniuk, hogy a hátuk mögött egy felszabdalt, romokban heverő, a vesztes háborúk miatt több sebből vérző ország állt. S ők mégis ezt a megtaposott hazát választották! Azt a hazát, amelynek sokan még a nyelvét is nehezen beszélték. Igen, azt a hazát választották, melynek a fővárosát is kevesebben látták, mint az innen oly közeli Bécset. Azt a hazát, amely akkor nem jelenthette a biztos jövőt.
Köszönettel tartozunk hát a soproniaknak, mert vállalták az ezer éves államiságot, nem tagadták meg Mátyás királyt, aki innen indult Bécs felé, nem tagadták meg azokat az országgyűléseket, amelyeket itt a város falain belül rendeztek, akkor, amikor az ország háromfelé szakadt, hogy nem lettek hűtlenek Batsányi Jánoshoz vagy Berzsenyi Dánielhez, akik itt töltötték tanulóéveiket, és innen indultak el irodalmi pályájukon.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Németh László azt írja: “A határokat szerződések csinálják, és szerződések mossák el, de hogy egy népcsoport van, vagy nincs, meg tud e kapaszkodni földjén és hagyományaiban: az az élet alapténye, a népnek, mely elfogyott, szerződések sem szerezhetnek országot, s a népet, melyben bő természet terjeszkedik, a szerződések sem tudhatnak ki az országból.”
Igen, ritka pillanata volt ez a XX. századnak is, annak a századnak, amelyben az anyag felsőbbrendűségét hirdették. És mégis, ebben az anyagelvű világban, ebben az egyedülálló pillanatban megcsillanhatott a szellem, a lélek ereje. Világosan kiderült, hogy az ember számára nem csak a fizikai túlélés, hanem a spirituális biztonság is legalább annyira fontos.
Milyen megfoghatatlan dolgok ezek! Széchenyi azt írja erről, hogy van valami ki nem mondható, mi a nemesb embert ellenállhatatlan erővel csatolja hazájához, legyen az bár kopár mező, bár berkes lapány vagy hósivatag.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Soproni Polgárok!
Az Önök elei ezt a felemelő pillanatot „a történelmi esemény jelentőségéhez méltó emlékművel”, Kisfaludy-Stróbl Zsigmond szobrászművész és Hikisch Rudolf műépítész alkotásával, a Hűség-kapuval örökítették meg. Jól tudjuk, mit jelent a kapu jelképe: védelmet. Akié a kapu, az a város birtokosa. Sion kapuja az egész szent várost képviseli, ezért mondja a zsoltáros, hogy az Úrnak „Sion kapui kedvesebbek, mint Jákob bármelyik hajléka.”
Valóban, kedves barátaim, a hűség olyan kapu, amely megvéd bennünket. A haza iránti hűség a nemzetet védi. A családunk iránti hűség a gyermekeinket. Az elképzeléseinkhez, a szavunkhoz való hűség a személyiségünket védi. A barátainkhoz való hűség a belső békénket. Igen, a hűség olyan kapu, mely az életünket ugyan nem védi meg, de az életünk értelmét, célját igen. A hűség a mai korszellem tanítása szerint egész egyszerűen kiment a divatból. De az Önök Hűség-kapuja felett ott nyújtózkodik a Tűztorony, az éberség ősi szimbóluma. Égbe nyúló karja, a Mindenhatóra mutató ujj arra figyelmeztet, hogy belső rend híján mindannyian csupán kicsontozott halak vagyunk, gerinc, tartás nélküli hústömegek.
Arra figyelmeztet, hogy minden építkezés csak akkor lehet sikeres, ha belülről kifelé fogunk hozzá. Csak akkor teljesítheti ki-ki a rá szabott feladatot, küldetést, ha tetteinek szabadságát belső rendjéhez igazítja.
Ezért, ha a Hűség-kapuról a Tűztoronyra emeljük a tekintetünket, mindig jusson eszünkbe: vajon jó irányba haladunk-e? Jusson eszünkbe a mindennapok ügyes-bajos dolgai között, vajon egy mély, megrendítő, válságos helyzetben mi hogyan döntenénk? Belőlünk a mindennapos választásaink, a csalódásaink vagy hitünk gyávát vagy hőst formált?
Kedves Soproni Barátaim!
A hűség olyan kapu, amely nemcsak megvéd bennünket, de bejárást, átjárást nyit egy másik régióba: feltárja a belső embert is. A hűség tehát egyben hatalmas, bennünk szunnyadó erő, helyzeti energia. Bármikor – ha eljön az idő – újra szabaddá engedhető, életre kelthető.
Babits szerint „a lélek nem a jelenben él” – írja –, „hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben.” Ezért hiszem, hogy az Önök eleinek a lelkülete ma is hat ránk, ma is előhívható. Szükségünk is lesz rá valamennyiünknek, mert úgy gondolom, hogy a nemzet jövője szempontjából is nagyon sok minden fog azon múlni, hogy mennyire tudunk a saját önérzetünkre, a saját hitünkre támaszkodni. A gyarapodásunk, a felemelkedésünk alapja is ez a bennünk szunnyadó erő lehet.
Kedves Barátaim!
József Attila szerint a nemzet: „közös ihlet”. Ebben a megfogalmazásban az a csodálatos, hogy pontosan kifejezi a nemzet lényegét, a benne rejlő erőt: azt, hogy nem statikus, hanem éppen ellenkezőleg, dinamikus.
Mert az ihlet mit is tesz? Ösztönöz, lelkesít, inspirál. A nemzet, mint közös ihlet azt fejezi ki, hogy nem egyetlen ember műve, hanem a közösségé: természetes valóság, a közös siker forrása.
Bízom benne, hogy az Önök eleinek hűsége, kitartása, ragaszkodás éppen olyan közös ihlet forrása lesz, mint amilyen ösztönző, inspiráló erő lehet ez az emelkedő város és az alapjaiban megújuló országunk, és felfokozza, meghatványozza az erőfeszítéseink és a teljesítményünket.
Mert akkor emelkedik a haza, ha alázattal műveljük a ránk bízott feladatot, a pékek jó kenyeret sütnek, az építészek századokra terveznek, a hivatalnokok az embereket szolgálják. Ha az idősebb nemzedékek az utánuk jövőknek az összetartozás, az anyanyelv, a múlt, a jelen és a jövő tiszteletét adták át.
Az ember valójában nem válogathat: ezt megteszem, amazt nem. Sorsával és tehetségével együtt adva van, hogy mit kell cselekednie, mi az a feladat, amit el kell végeznie. Nincs helye szemlélődésnek. Ha gyávák vagyunk, ha megfutamodunk, ha letesszük a hangszert, a tollat, az ekevasat, a kardot, ha nem teszünk semmit, he nem döntünk, akkor is cselekszünk. Ezért ne törődj a győzelemmel, de harcolj úgy, mintha a győzelem rajtad múlna! Erre tanít bennünket a soproniak példája.
Végezetül pedig engedjék meg, hogy megköszönjem Önöknek, hogy az eltelt kilencven évben, a legnagyobb megpróbáltatások közben is hűek maradtak ehhez a hazához, és megőrizték ezt a gyönyörű várost mindannyiunk számára!
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket.
Tisztelt Ünneplő Egybegyűltek!
Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket, és köszönöm, hogy meghívtak ide, maguk közé ünnepelni. Az ünnepnapok olyan megszentelt pillanatok, amikor a nagybetűs Lét fényei-árnyai átütnek a mindennapi életünk felszínén, amikor egy rövid időre kirajzolódik a Sors vonala. Amikor mélyebb jelentőséget nyernek a megőrzésre érdemes múlt eseményei, amikor szélesebb összefüggésben értelmezhetjük a tetteinket, jelenben hozott döntéseinket, és amikor egy rövid időre felsejlik a jövőnk is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma azért jöttünk össze, hogy megemlékezzünk Sopron és a környékbéli falvak 1921-es, sorsfordító népszavazásról, fejet hajtsunk a 90 évvel ezelőtt Sopronnak ítélt cím szerinti Leghűségesebb Város, a Civitas Fidelissima polgárai előtt, és megpróbáljunk választ kapni közös Létünk mindannyiunkat feszítő kérdéseire.
Egyszer azt olvastam, hogy nem a nagy események szülik a hőst vagy a gyávát. Ezek csupán megmutatják az egyén valódi énjét. Csendesen, észrevétlenül, ahogy alszunk vagy ébredünk, a mindennapok jelentéktelennek tűnő forgatagában fokozatosan egyre erősebbekké vagy gyengébbekké válunk, míg aztán egy válság megmutatja, kik is lettünk. Talán észre sem vesszük, hogy a mindennapos – hol tudatosan, hol ösztönösen hozott – döntéseink életünk apró-cseprő kérdéseiben hogyan alakítják, formálják, építik vagy rombolják a személyiségünket, hogyan készítik elő azt a két-három igazán fontos, sorsfordító választást, melyek megpecsételik a sorsunkat.
Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy ez igaz egy közösség, igaz egy nemzet történelmére is. Megannyi döntés és választás között csak néhány akad, mely valóban nagy horderejű. A szerencsésebb nemzetek fiainak az életében ritkábbak ezek a pillanatok, míg a hányatott sorsú nemzetek esetében elég némi bizonytalanság, megingás, habozás vagy késlekedés, és milliók jövőjének horizontját borítják el sűrű, sötét fellegek.
Bizony, a sűrű sorsú magyar nép vállát is a kelleténél gyakrabban terhelte életbevágó döntés súlya ezeréves történelme során. Hányszor érezhették elődeink a bőrükön azt, amit a híres pszichológus, Jung így fogalmazott meg: „Létem értelme az, hogy az élet egy kérdést tett fel nekem. Vagy megfordítva, én magam vagyok a kérdés, amely feltétetett a világnak, és nekem magamnak kell megtalálnom és elmondanom a választ. Mert ha nem teszem ezt meg, akkor a világ válaszol helyettem.”
Az Önök nagyszülei és dédszülei is húsbavágó választás elé kerültek 91 évvel ezelőtt, és bizony tudták: ha ők nem, hát a világ válaszol majd helyettük. Nekik ugyan nem kellett búcsút mondaniuk a tájnak, a városnak, nem kellett örökre elválniuk a szeretteiktől. Mindent megtarthattak, csak a hazájukról kellett volna lemondaniuk. Úgy kellett döntést hozniuk, hogy a hátuk mögött egy felszabdalt, romokban heverő, a vesztes háborúk miatt több sebből vérző ország állt. S ők mégis ezt a megtaposott hazát választották! Azt a hazát, amelynek sokan még a nyelvét is nehezen beszélték. Igen, azt a hazát választották, melynek a fővárosát is kevesebben látták, mint az innen oly közeli Bécset. Azt a hazát, amely akkor nem jelenthette a biztos jövőt.
Köszönettel tartozunk hát a soproniaknak, mert vállalták az ezer éves államiságot, nem tagadták meg Mátyás királyt, aki innen indult Bécs felé, nem tagadták meg azokat az országgyűléseket, amelyeket itt a város falain belül rendeztek, akkor, amikor az ország háromfelé szakadt, hogy nem lettek hűtlenek Batsányi Jánoshoz vagy Berzsenyi Dánielhez, akik itt töltötték tanulóéveiket, és innen indultak el irodalmi pályájukon.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Németh László azt írja: “A határokat szerződések csinálják, és szerződések mossák el, de hogy egy népcsoport van, vagy nincs, meg tud e kapaszkodni földjén és hagyományaiban: az az élet alapténye, a népnek, mely elfogyott, szerződések sem szerezhetnek országot, s a népet, melyben bő természet terjeszkedik, a szerződések sem tudhatnak ki az országból.”
Igen, ritka pillanata volt ez a XX. századnak is, annak a századnak, amelyben az anyag felsőbbrendűségét hirdették. És mégis, ebben az anyagelvű világban, ebben az egyedülálló pillanatban megcsillanhatott a szellem, a lélek ereje. Világosan kiderült, hogy az ember számára nem csak a fizikai túlélés, hanem a spirituális biztonság is legalább annyira fontos.
Milyen megfoghatatlan dolgok ezek! Széchenyi azt írja erről, hogy van valami ki nem mondható, mi a nemesb embert ellenállhatatlan erővel csatolja hazájához, legyen az bár kopár mező, bár berkes lapány vagy hósivatag.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Soproni Polgárok!
Az Önök elei ezt a felemelő pillanatot „a történelmi esemény jelentőségéhez méltó emlékművel”, Kisfaludy-Stróbl Zsigmond szobrászművész és Hikisch Rudolf műépítész alkotásával, a Hűség-kapuval örökítették meg. Jól tudjuk, mit jelent a kapu jelképe: védelmet. Akié a kapu, az a város birtokosa. Sion kapuja az egész szent várost képviseli, ezért mondja a zsoltáros, hogy az Úrnak „Sion kapui kedvesebbek, mint Jákob bármelyik hajléka.”
Valóban, kedves barátaim, a hűség olyan kapu, amely megvéd bennünket. A haza iránti hűség a nemzetet védi. A családunk iránti hűség a gyermekeinket. Az elképzeléseinkhez, a szavunkhoz való hűség a személyiségünket védi. A barátainkhoz való hűség a belső békénket. Igen, a hűség olyan kapu, mely az életünket ugyan nem védi meg, de az életünk értelmét, célját igen. A hűség a mai korszellem tanítása szerint egész egyszerűen kiment a divatból. De az Önök Hűség-kapuja felett ott nyújtózkodik a Tűztorony, az éberség ősi szimbóluma. Égbe nyúló karja, a Mindenhatóra mutató ujj arra figyelmeztet, hogy belső rend híján mindannyian csupán kicsontozott halak vagyunk, gerinc, tartás nélküli hústömegek.
Arra figyelmeztet, hogy minden építkezés csak akkor lehet sikeres, ha belülről kifelé fogunk hozzá. Csak akkor teljesítheti ki-ki a rá szabott feladatot, küldetést, ha tetteinek szabadságát belső rendjéhez igazítja.
Ezért, ha a Hűség-kapuról a Tűztoronyra emeljük a tekintetünket, mindig jusson eszünkbe: vajon jó irányba haladunk-e? Jusson eszünkbe a mindennapok ügyes-bajos dolgai között, vajon egy mély, megrendítő, válságos helyzetben mi hogyan döntenénk? Belőlünk a mindennapos választásaink, a csalódásaink vagy hitünk gyávát vagy hőst formált?
Kedves Soproni Barátaim!
A hűség olyan kapu, amely nemcsak megvéd bennünket, de bejárást, átjárást nyit egy másik régióba: feltárja a belső embert is. A hűség tehát egyben hatalmas, bennünk szunnyadó erő, helyzeti energia. Bármikor – ha eljön az idő – újra szabaddá engedhető, életre kelthető.
Babits szerint „a lélek nem a jelenben él” – írja –, „hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben.” Ezért hiszem, hogy az Önök eleinek a lelkülete ma is hat ránk, ma is előhívható. Szükségünk is lesz rá valamennyiünknek, mert úgy gondolom, hogy a nemzet jövője szempontjából is nagyon sok minden fog azon múlni, hogy mennyire tudunk a saját önérzetünkre, a saját hitünkre támaszkodni. A gyarapodásunk, a felemelkedésünk alapja is ez a bennünk szunnyadó erő lehet.
Kedves Barátaim!
József Attila szerint a nemzet: „közös ihlet”. Ebben a megfogalmazásban az a csodálatos, hogy pontosan kifejezi a nemzet lényegét, a benne rejlő erőt: azt, hogy nem statikus, hanem éppen ellenkezőleg, dinamikus.
Mert az ihlet mit is tesz? Ösztönöz, lelkesít, inspirál. A nemzet, mint közös ihlet azt fejezi ki, hogy nem egyetlen ember műve, hanem a közösségé: természetes valóság, a közös siker forrása.
Bízom benne, hogy az Önök eleinek hűsége, kitartása, ragaszkodás éppen olyan közös ihlet forrása lesz, mint amilyen ösztönző, inspiráló erő lehet ez az emelkedő város és az alapjaiban megújuló országunk, és felfokozza, meghatványozza az erőfeszítéseink és a teljesítményünket.
Mert akkor emelkedik a haza, ha alázattal műveljük a ránk bízott feladatot, a pékek jó kenyeret sütnek, az építészek századokra terveznek, a hivatalnokok az embereket szolgálják. Ha az idősebb nemzedékek az utánuk jövőknek az összetartozás, az anyanyelv, a múlt, a jelen és a jövő tiszteletét adták át.
Az ember valójában nem válogathat: ezt megteszem, amazt nem. Sorsával és tehetségével együtt adva van, hogy mit kell cselekednie, mi az a feladat, amit el kell végeznie. Nincs helye szemlélődésnek. Ha gyávák vagyunk, ha megfutamodunk, ha letesszük a hangszert, a tollat, az ekevasat, a kardot, ha nem teszünk semmit, he nem döntünk, akkor is cselekszünk. Ezért ne törődj a győzelemmel, de harcolj úgy, mintha a győzelem rajtad múlna! Erre tanít bennünket a soproniak példája.
Végezetül pedig engedjék meg, hogy megköszönjem Önöknek, hogy az eltelt kilencven évben, a legnagyobb megpróbáltatások közben is hűek maradtak ehhez a hazához, és megőrizték ezt a gyönyörű várost mindannyiunk számára!
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket.
Sajtószolgálat
2012. december 14.